Porból lettünk s porrá leszünk, így már csak két kérdés maradt:
Utóbbi kérdés azért is fontos, mert a por eredetét, kilétét és mibenlétét kutatja (persze nem a házi porról beszélünk) Philip Pullman Az arany iránytű című könyvsorozatában, amelyből egy halvány 2007-es filmadaptációt követően az HBO egy egészen értékelhető háromévados sorozatot készített, ami most a végéhez ért.
Fotó: Adrian Rogers / HBO
Kétes érzéseim vannak a sorozatként Az úr sötét anyagai címet viselő szériával kapcsolatban. Mintha lennének olyan történetek, amelyek kizárólag olvasva érik el a kívánt hatást, és hiába lehet kevés rosszat mondani erre a három évadra is, valahogy a végeredmény mégsem tudta azt a katartikus érzést kiváltani, mint a könyv.
Mindettől függetlenül már az elején leszögezném, hogy
ÉRDEMES ADNI EGY ESÉLYT A SOROZATNAK,
mert még így is eléri, hogy nézése közben szórakoztasson, kikapcsoljon, viszont a részek után elmerengjünk egyes kérdésein, felvetésein.
Philip Pullman története jócskán tele van filozofikus, vallási fejtegetésekkel, emberi és hétköznapi dilemmákat boncolgat, és bár young adult, azaz egy felnőtté válás sztorit kapunk, tehát egy ifjúsági regénysorozat feldolgozását látjuk, jóval komolyabb, felnőtteket érintő felvetéseket is nyújt, amiken sosem késő, illetve bizonyos életszakaszonként visszatérve is érdemes elgondolkodni.
Szabad a csók, szabad az akarat
A történetben fellelhető vallási párhuzam miatt fontos megemlíteni, hogy a könyv több egyház feketelistáján is szerepel, és bár a 2007-es — amúgy a kritikusok és a nézők körében is megbukott — filmadaptáció (Nicole Kidman, Daniel Craig, Eva Green, Dakota Blue Richards), amennyire csak lehetett, kihagyta az egyházat kritizáló elemeket, több felekezet még így is a film bojkottjára szólította fel a hívőket.
Pedig a történet lényege és eszenciája ez a szál, és bár tökéletesen érthető, hogy miért és mire hivatkozva titulálják ateistának Az arany iránytűt, ha jobban megvizsgáljuk, és nem állunk hozzá előítéletekkel, akkor egyértelműen látszik, hogy Philip Pullman
nem valláskritikát fogalmaz meg, csupán a szabad akarat mellett érvel.
Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy megkérdőjelezzünk minden alapvetést az életünkben, így azt a tanítást is, ami pont azt várja el, hogy gondolkodás nélkül, csupán a hitre támaszkodjunk.
Ez a kifejezetten bonyolult kérdéskör nagyon szépen rajzolódik ki a sorozatként Az úr sötét anyagai címet viselő feldolgozásban, cserébe akad olyan szerzői mondanivaló, amit nem tudtak átadni az alkotók, pontosabban a könyv ismerete nélkül nem biztos, hogy a látottak alapján arra asszociálunk, hogy
a test és a szellem egyenrangú.
Pullman egészen világosan építette fel azt a tézist, miszerint a test örömei nem zárják ki, hogy lelki és szellemi síkon is kiteljesedhessünk. Történetének lényege, hogy az emberiség akkor menekül meg, ha elérjük az újabb bűnbeesést, ha egy második Éva képes lesz „beleharapni az almába”. Állításaival szembemegy az egyház álláspontjával, akik egyrészt a bűnbeesést megelőző paradicsomi állapotot idillinek írták le, másrészt azzal is, hogy a testiség örömeit nem ünneplik és elfogadják, hanem véteknek, elítélendőnek minősítik.
Ez az a gondolat, ami picit kevésbé jön át a sorozatból, bár a könyv ismeretében ezt a mondanivalót is bele lehet látni Jack Thorne adaptációjába.
A történet főszereplője Lyra, aki a miénkhez hasonló, mégis eltérő világban él, ahol a Magisztérium (ami az egyházi intézményeket szimbolizálja) kezében van a hatalom. EZ utóbbi ahogy szilárdul és növekszik, úgy nő a befolyásuk az emberéletek felett, és veszi el az egyének szabad akaratát.
Életigenlő létezés
Ebben a világban a legnagyobb különbség a miénkhez képest az, hogy az emberek lelkének egy része állat formájában ölt testet. Az úgynevezett daimónok, gyerekkorban bármilyen állat alakját felvehetik, kedvük szerint váltogathatják magukat, ám felnőttkorban egy alakban megállapodnak.
Amennyiben egy daimón elpusztul, vele együtt az ember is, illetve fordítva. Ezen kívül még két fontos jellemzőjük: a test és az állatformában testet öltő lélekdarab csak bizonyos fizikai távolságot engedhet meg magának, mivel olyan láthatatlan kötelék köti össze őket, amitől ha nagyon eltávolodnak, mindketten iszonyatos fájdalmat élnek meg, amibe bele is halhatnak. A másik pedig, hogy egy ember sem érhet hozzá egy másik daimónjához, ez talán az egyik legnagyobb tabu, amit mindenki tiszteletben is tart.
Ezért is fontos jelenet, amikor a történet végén Lyra és Will (Lyra barátja, aki a második könyvvel, illetve a sorozat második évadában bukkan fel és válik jelentős szereplővé) egymásba szeret, és a másik daimónjával játszik: ugyanis sem a lélek, sem a fizikai test nem szükséges, hogy nélkülözzön.
Ha van egy második Évánk és egy beígért bűnbeesésünk, adódik a kérdés, hogy ki lehet a kígyó?
A bűnbe csábító szerepét Mary tölti be, az a tudós, aki szintén a port kutatja, csak az ő világában — ami amúgy megegyezik a miénkkel — a port sötét anyagnak nevezik. Mary egy szerzetesrendben élt, ám egy tanulmányi útján, amikor egy nő megkínálja édességgel, fellobban benne a szerelem érzése, és ezzel együtt a dilemma, hogy mitől tenne ő jót a világgal, ha soha többé nem engedne a testi örömöknek?
Benne is egyszerre van jelen a kiapadhatatlan tudásvágy és a szerelem dicsőítése, így amikor másodjára is összesodorja az élet Lyrával, a lányt is arra biztatja, hogy meg merje élni a saját érzéseit. A történetben a Magisztérium ezt a pillanatot próbálja megakadályozni.
A sorozat harmadik évadában picit többet megtudhatunk Lord Asriel, vagyis Lyra apja harcáról a Fennhatóság ellen, ugyanis a tudós rájön arra, hogy nem a Magisztérium a legnagyobb bűnös, hiszen őket is átverte egy alak, aki emberként eljutott a Mennyországba, ahol eljátszotta Isten szerepét, hogy kedve szerint uralkodhasson a világok felett. Sajnos ez az a szál, amiből elég kevés derül ki, kifejezetten csapong, és bár részeken keresztül készülnek a világok Asrie (James McAvoy)l vezetésével az angyalok elleni nagy csatára, azt mégis egészen hipp-hopp lezavarják.
Mintha az alkotók arra helyezték volna inkább a hangsúlyt, hogy a karaktereket ábrázolják könyvhűen, az
ambíciójuk pedig a történet rovására ment.
Ami szintén nehezen felfogható, hogy hová lettek a sorozatból a szimpatikus karakterek? Mert a könyvben azokkal is lehetett azonosulni, akik inkább a negatívabb szereplőket jelentették a történetben.
Asriel nem volt olyan félelmetesen érzéketlen, vagy ha mégis, akkor is könnyebb volt megérteni érzelemmentességének okait, Lyra kifejezetten menő főhősnek számított, a boszorkányok lenyűgözőek voltak, és így tovább.
Ehhez képest a filmben szinte mindenki iszonyatosan irritáló, pedig nincsenek rosszul megírva és eljátszva a karakterek, végeredményben mégis ezt a hatást érik el. Ez alól három kivétel van: Lyra édesanyját, azaz Marisa Coultert alakító Ruth Wilson, aki finoman fogalmazva is zseniális, és játékát már a második évad után sem győztük dicsérni.
Rajta kívül Will (Amir Wilson) és Mary (Simone Kirby) kedvelhetők, nemcsak színészileg. Mert ott van például a Lyrát alakító Dafne Keen, aki tagadhatatlanul ügyes, jól játszik, azokat mondja, amiket a könyvbeli Lyra is, mégis irritáló a végeredmény. Ha csak a sorozatot nézzük, nehezen lehet megérteni, hogy ez a lány miként tudta bűvkörébe vonni a körülötte lévő karaktereket.
Fotó: Adrian Rogers / HBO
Tehát összességében hiába nem rossz az HBO háromévados sorozata, szinte egyik területen sem tudta kiváltani azt a hatást, amit a könyv igen. Talán arra mégis jó volt, hogy az emberek tudatának felszínén tartsa a regény létezését, vagy rávegye a sorozatnézőket az olvasásra, mert a látványa egészen rendben volt, a felvetései ha halványan is, de kirajzolódtak, így ha többet akar valaki kapni ebből a világból, olvasnia kell érte.
