2013 és 2021 között a magyarok saját életükkel trendfordulószerűen egyre elégedettebbek voltak – ám növekvő elégedettségük is csak a Bulgáriát megelőző utolsó előtti helyre volt elegendő a 11 közép-kelet-európai ország közül, a V4-ek körében pedig az utolsók vagyunk a felmérés szerint. Mindez egy sikeres évtized után, amikor – óriási eladósodottság és sokkal rosszabb, kevésbé komplex gazdaság szerkezet mellett – példátlan módon nőttek a bérek és a gazdaság. Bár az elmúlt években a hazai öngyilkossági mutatók összességében javultak, arányaiban pedig (100 ezer lakosonként) ma már alacsonyabb, mint Belgiumban vagy Szlovéniában (2000–2019), a mintázatok területi megoszlása tekintetében a 150 évvel ezelőtti trendek mindmáig érvényesek: továbbra is létezik az ún. „fekete övezet”. (Az Eurostat 2017-es adatai szerint a dél-alföldi régió nemcsak az ország, de az EU legrosszabb rátáját mutató térsége, 100 ezer lakosra vetítve itt 23 befejezett öngyilkosság jutott.)
Hihetetlen, de még a (betiltott) harakiri tradíciójával rendelkező Japánban is jobb a helyzet, hiszen az egyébként nem keresztény távol-keleti ország is hat hellyel előrébb, kedvezőbb helyen áll e globális ranglistán hazánknál. Egy-egy ország lakóinak mentalitása döntő hatással van a kormányzat és a gazdaság működésére, működtetésének lehetőségeire. A politikát nem csupán a külső tényezők, hanem a kultúra, a tradíciók, a jó-rossz hagyományok és az emlékezet együtthatója is befolyásolja: az elmúlt 100 év tragédiái és negatív tapasztalatai belevésődtek a nemzeti tudatba, ezeken pedig nagyon nehéz gyorsan és közösen változtatni. Talán nem teljesen véletlen az sem, hogy – egyes nemzetközi és amerikai kimutatások szerint – az egész világtörténelem legbrutálisabb pénzromlását Magyarország élte át a II. világháború után, 1946-ban.
A Magyar Nemzeti Bank szerint Magyarországon az átárazások ismét magasak, miközben továbbra is
meghatározó az élelmiszerárak gyors emelkedése, holott a vállalatok jövedelmezősége az elmúlt másfél-két évben érdemben emelkedett,
miután több szektorban is jobban tudták emelni az áraikat, mint amennyivel a költségeik feljebb mentek (erre Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács elnöke is rámutatott a minap). Magyarán: még azok az exportáló cégek is, akik az euró/forint árfolyamon nyertek az utóbbi hónapokban, belföldi értékesítéskor jócskán a magyar inflációs ütemen felül emeltek árat. Ezért is fogalmazhatott úgy Virág Barnabás, az MNB alelnöke, hogy „profit húzta infláció” alakul(t) hazánkban.
Még ennél is érdekesebb volt Pleschinger Gyulának, a Magyar Monetáris Tanács tagjának decemberi nyilatkozata. A szakember arról beszélt, hogy Magyarország toronymagasan vezeti az uniós élelmiszerárak inflációs rangsorát. Ez kétségtelenül meglepő egy olyan ország esetében, amely élelmiszert exportál. Olyan országokat előzünk meg az élelmiszerár-inflációban, amelyek élelmiszerimportra szorulnak – tette hozzá Pleschinger. A regionális inflációs eltéréseket lehetne magyarázni a versenyképességi különbségekkel, lehet az aszályra és egyéb tényezőkre hivatkozni, ám ugyanezek a gondok sújtják a környező országokat is, ott mégsem ilyen mértékű az élelmiszerárak növekedése. Az átárazás dinamikáját és kiszámíthatatlanságát jól jelzik a decemberi adatok is: a fehérrépa 23 százalékkal, a paprika és a sárgarépa 7-6 százalékkal lett olcsóbb. A Gazdasági Versenyhivatal már az élelmiszer-kiskereskedelmi piaci szektort vizsgálja, hogy kiderüljön, az élelmiszerárak kiugró emelkedésében közrejátszhatott-e versenyjogsértés vagy versenytorzulás.
A japán példa
Vajon tudunk olyan példát mondani, ahol gazdasági válság közepette a vállalkozások nem akarnak azonnal és drasztikusan árat emelni, mi több ráemelni („ami még belefér” vagy „gyorsan emelni, mert csak rosszabb lesz” alapon)? Nos, nem sok ilyen van, de egy mégis: Japán.
Az ázsiai szigetországban évtizedekig az volt a probléma, hogy nincs infláció, és a kormányzat nem tud hagyományos, inflációs eszközökkel élénkíteni. Miért? Mert ott a vállalkozások úgy gondolkodnak, hogy a tisztességtelen előny, önkényes árszabás rossz, mert hitelvesztéssel jár; a vásárló ugyanis elfordul az eladótól, ha az gyorsan akar extra bevételhez jutni, ha úgy látja, a kereskedő nyerészkedni akar. Szinte hihetetlen, de az országban még borravalót sem lehet adni a taxisnak, mert azt sértésnek tekintik, ugyanis mindenki tisztességes árat kér a szorgalmas, kemény munkája ellenértékeként. Se többet, se kevesebbet.
Japánban a profit tisztességes, nem pedig annyi, „amennyi belefér”.
Ott elképzelhetetlen az autópályán a leállósávban való előzés vagy a 90-es évekbeli magyar reptéri taxishiénák üzletpolitikája, mely nemcsak kiszorította a becsületes taxikat a fuvarozási piacról, de dollármilliókban mérhető módon rontotta is az ország turisztikai renoméját. Van, aki úgy gondolja, hogy egy adott országban uralkodó társadalmi szemlélet már a mezőgazdasági és élelmiszeripari termelés módját is meghatározza – lásd a nyugati, egyéni gazdaságokon alapuló gabonatermesztést vagy a közösségi alapú, együttműködésre kényszerítő rizstermesztés kultúráját és tradícióit. Talán nem mindenkinek tűnt fel Novák Katalin köztársasági elnök asszony szilveszter éjjelén elhangzott intő szavai: „ ...nem elég a tehetség, a fifikás magyar észjárás, a népmesékből ismert leleményesség. Szorgalommal, kemény munkával kell megdolgoznunk az eredményekért”.
Van tehát mit tanulnunk a keleti kultúráktól: a nyugati egyéni szabadságok és a felvilágosodásból sarjadó nemzeti szuverenitás eszméje mellé érdemes lehet magunkévá tenni a hosszú távú, közösségi összetartást is figyelembe vevő szemléletet. Nem szétválasztani, hanem összekapcsolni kell Nyugatot és Keletet – és mindezt először a fejekben.
A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok és Diplomácia Tanszékének tudományos főmunkatársa, az ENSZ korábbi emberi jogi szakértője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Karip Tímea / Index)
