Hogy lehet úgy élni, ha senki nem bízhat senkiben? – Kulka János visszatért, és jól tette

Egy évtizede készült el Berendy Péter rendezésében A vizsga című film, amely egy évvel az ‘56-os forradalom után játszódott, és a kommunista állambiztonsági szolgálat paranoiás működését mutatta be. A nagyszerű zsánerfilm igazi kémsztoris fordulatokkal, a kor nyomasztó hangulatát hűen tükrözve, izgalmasan mesélte el, hogy a megfigyelt megfigyelők trükkös játszmájából ki és hogy kerül ki győztesen. (A film most is megnézhető a Netflixen, érdemes, de nem elengedhetetlen újra felidézni A játszma előtt.)

A folytatás arról szól, mi történt hat évvel később az ott megismert ügynökökkel, de egy másik szinten arról is, hogy mi történt a való életben – az eltelt tíz év alatt – a főbb szerepeket alakító színészekkel.

A legnagyobb drámát Kulka János élte át, amikor 2016-ban sztrókot kapott, és ennek a nyomai máig kísértik a színészt, afáziában szenved, nehezen megy neki a beszéd (a mestersége egyik legfontosabb eleme). Köbli Norbert viszont fogta magát, és mindezt beleírta a forgatókönyvbe: a Kulka által alakított, és az ’57-es játszmában elbukó Markó Pál szintén sztrókot kap, és annak (és persze a korábbi bukásának) utóhatásaival éli az életét.

Ez a húzás elég kockázatos volt, mert ha Kulkának nem sikerül hitelesen bemutatnia a figurát, és csak a betegsége miatti elnézésre/sajnálatra építettek volna az alkotók, az nagyon szerencsétlen dolog lett volna.

Egy cseppet sem így lett, Kulka János nagyon is meggyőzően alakítja a sorsába és a betegségébe beletörődő, azt méltósággal viselő volt topügynököt, akinek rövid, tömör megnyilatkozásai mögött igencsak ravasz gondolatot sejt a néző. (Annyit elárulhatunk, hogy joggal.) Egyszóval A játszmát már csak ezért is érdemes volt megcsinálni. De nem csak ettől jó!

Ahogy A vizsga, ez is egy izgalmas, szépen építkező, fordulatos kémfilm, jobbnál jobb színészi alakításokkal. Ráadásul, köszönhetően az előzményfilmhez képest jóval nagyobb költségvetési lehetőségeknek, valamint Nagy András operatőr (Örök tél, Félvilág) meggyőző, a kor fővárosát és vidékét is hitelesen lefestő képeinek (amibe még nagytotálok is belefértek, továbbá olyan CGI-s megoldások, amelyekkel a korabeli neonfényes Budapestet láthatjuk), és Kovács Zoltán látványtervező munkájának, a képi világra nem lehet panaszunk. (Bár, mint tudjuk, a Besúgó óta, a tízmillió hitelességszakértő országában biztos találnak majd bakikat a 60-as éveket jól ismerő honfitársaink itt is.)

Ritkán hallani olyat egy magyar filmbemutató utáni sajtótájékoztatón, hogy „nem kellett anyagi okokbók semmilyen kompromisszumot kötni”, és hogy „megvolt a pénz, paripa, fegyver”, ez most megtörtént. (Ehhez, nyilván kellett Lajos Tamásnak, a NER egyik kedvenc producerének, a Színház- és Filmművészeti Egyetem kuratóriumi tagjának az érdekérvényesítő munkája is.)

Hogy tényleg semmi panasz nem lehet a látványra, az nagyon dicséretes, de a lényeg most is a színészek játékán van. Minden főszereplő lubickol a szerepében. Nagy Zsolt és Hámori Gabriella karakterei már befutott ügynökök, akik azért továbbra is szeretnének felfelé haladni a ranglétrán, a rendszer stabil kiszolgálói, mellesleg immár házaspárok is. A Nagy által játszott Jung hideg, határozott, célratörő, és senkiben sem bízik. Felesége mintha vergődne a szerető hitves és a párthű komisszár szerepében, csak a végén derül ki, melyik énje nyer. Ja, és nem bízik senkiben.

A játszma lényegében erről szól.

Ebben a rendszerben csak úgy lehet túlélni, ha a senkiben nem bízunk meg, ugyanakkor: hogy lehet úgy élni, hogy még a saját házastársunkban sem bízunk meg?

Jungék látszólag élik gondtalan és bizalmatlan világukat, amikor egyszer csak jön a hír – a Pravda egy sokatmondó cikke formájában -– hogy Markó, akit ők tettek tönkre anno, újra bizalmat kapott „odaföntről”. Ez azt is jelentené, hogy Jungék nagyra törő álmaiknak esetleg befellegzik, hiszen Markó, ha lehetőséget kap, nyilván bosszút fog állni rajtuk.

És ezzel kezdődik el az új játszma. Meg kell figyelni a beteg, de ki tudja, mire készülő egykori ügynöktársat. Erre egy fiatal lány, Markó hozzátartozója, Abigél tűnik legalkalmasabbnak, aki, a fedősztori szerint azért, hogy egyetemi tanulmányait folytathassa, beköltözik hozzá.

Staub Viktória (akit láttunk már az Aranyéletben, az Alvilágban és más sorozatokban) Abigél szerepében nagyjából lejátszik mindenkit a vászonról, tulajdonképpen ő a film abszolút főszereplője. Elhisszük neki, hogy naiv vidéki lány, hogy gyorsan tanuló, profi titkosszolga, hogy végzet asszonya, hogy érdeklődő egyetemista. Hogy ki is ő, az természetesen csak a végén derül ki, és nem áruljuk el most, de hogy egy nagyszerű színésznő, generációja egyik legjobbja, azzal nem sértjük a spoiler-szabályzatot.

Abszolút következetesen és profin viszi végig Fazakas Péter (aki Bergendy korábbi kollégája volt, és most átvette tőle a rendezői szerepet) a kémes zsánerfilmek minden elemét a lassú építkezéstől, a feszültség folyamatos adagolásán át, az elrejtett megjegyzésekig, tárgyakig, amelyek később mind értelmet nyernek, és kialakul a nézőben az a bizonyos „mindenki gyanús” állapot.

De ez egyben a film (és talán a legtöbb kémfilm) hibája is. Végig tudjuk, hogy jönnek majd a fordulatok, hogy senki nem az, akinek látszik, és amikor kiderül valami, akkor sincs még megoldás. Kiszámítható a kiszámíthatatlanság. A szálak annyira túl vannak bonyolítva, hogy talán maguk Fazakasék is elbizonytalanodtak, és a végén elmagyaráztatják – a szintén visszatérő és szintén zseniális – Scherer Péter karakterével, hogy mit is kellet megértenünk, ki kicsoda és ki mit miért is csinált.

Minden kémfilmbe kell egy jellegzetes mondat is, ebben is elhangzik egy ilyennek szánt, de igazából nehezen értelmezhető Markó-bölcsesség: „Aki nem akarja, megkapja”. Bele lehet magyarázni ugyan sok mindent, de igazából nem tudjuk, mit is akar ez jelenteni.

Úgyhogy ezt és a didaktikus fejtegetést mellőzhették volna, viszont az olyan kikacsintásokért nagyon hálásak vagyunk, mint például a Carson Coma zenekar tagjainak a szerepeltetése egyetemistaként (még a Felkelő nap háza is elhangzik tőlük valami béna, sötét, tábortűzhangulatú formában), és főleg a végén, a Megáll az idő zárójelenetének ütős felidézése.

Hogy lehet-e olyan ikonikus film a 60-as évekről A játszma, mint Gothár Péter remekműve (ami a hvg.hu "Minden idők legjobb filmjei"-listáján dobogós lett), abban nem vagyunk biztosak, de hogy egy kiváló korrajzot, és egy izgalmas kémfilmet láthat a néző, zseniális színészi játékokkal, az még akkor is biztos, ha semmi nem az, aminek látszik, ugye.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: