Hungary
This article was added by the user Anna. TheWorldNews is not responsible for the content of the platform.

Kemény István születésnapjának megvan az átka

D CIM20210531007

Ha az igazi, nagybetűs Költőkre gondolunk, rögtön Ady Endre, Babits Mihály vagy József Attila jut eszünkbe. De amint eltávolodunk gondolatban az irodalomórák emlékeitől, és közelítünk a jelenhez, szinte kivétel nélkül mindenkinek Kemény István jut eszébe, ha élvezetes és jó versekről beszélünk. Kemény István ma ünnepli 60. születésnapját, a Kultúra.hu egy interjúval köszöntötte a magyar költőt, írót.

A lap az ausztriai Kremsben érte utol a költőt, ahol Kemény István az Air – Artist in Residence programon belül épp egy hónapos írói ösztöndíját tölti.

Mivel Kemény István évtizedek óta alkot, logikusan merült fel az a kérdés, hogy hogyan tudja megteremteni az íráshoz szükséges állapotot. A költő négy olyan tényezőt sorolt fel, ami elengedhetetlen számára az ihletett pillanatokhoz: Kompetenciatudat, hogy képes megcsinálni valamit, hitre, hogy annak lesz értelme, ösztönzi a határidő és emellett a szerencsés csillagállás sem hátrány.

Kemény Istvánt a kérdező szembesítette a ténnyel, hogy sokszor kételkedik magában, írásait számtalanszor átjavítja. A kérdésre, hogy a szakmai elismerések sora után sincs még meg az alkotói önbizalma, a költő a következőket mondta:

Én inkább azt nem tudom elképzelni, hogy valakinek soha nincsenek kétségei magában – pedig állítólag vannak ilyenek. A szakmai elismerés persze mindig jólesik, megerősít, büszkeséggel tölt el. De ilyenkor sem „alkotónak” érzem magam. Ha rám mondják ezt – ahogy most is –, persze értem, de én magamra nem bírok ilyen – teljesen normális és bevett – kifejezéseket alkalmazni, mint hogy „műveim”, „alkotó”, „alkotás” vagy „költemény”. Azt mondom, hogy „írásaim”, „író”, „írás”, „vers”. Alighanem van egy fóbiám a fontosságtudattal, pedig – a legkomolyabban mondom – az egész életemet az írásra tettem fel, és fontos lenni is szeretek.

A beszélgetésben szóba került a közélet is, amiről Kemény István rendszerint csalódottan nyilatkozik, ám az meg sem fordult a fejében, hogy elköltözzön az országból.

El se tudom képzelni, hogy elköltözzek innen. Pláne végleg. Az egész életemet olyan közegben töltöttem, ahol az emberek alapjáraton csalódottak voltak és negatívak. Én is ilyen lettem, megszoktam ezt az állapotot, utálom is, szeretem is. Az én részemről fontoskodás és hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy a hazai közélet állapota miatt költözöm el, mintegy „megbüntetve” Magyarországot. Ha elköltözésen gondolkozom, az az internetről való leköltözés lenne, havonta legalább húsz napra: de úgy, hogy azalatt biztosan tudom, hogy nem kapok újabb és újabb feladatokat és sürgetéseket, és nem vár a válaszomra valaki idegesen vagy csalódottan. Amikor nem azt érzem, hogy nem szabad ott lennem, ahol vagyok. Szóval, amikor nem vagyok rab.

Az író megkapta azt a kérdést, amit saját szavaival a legrettegettebb kérdésnek tart, mégpedig azt, hogy van-e valami, amit mindenképp szeretne még megírni?

Úgy látszik, ez a hatvanadik születésnap átka: hogy megkérdezik az embertől, hogy mégis úgy körülbelül meddig szándékozik még élni, persze nem sürgetésből, csak a miheztartás végett... Bocsánat az iróniáért, de ez most a fő parám. A regényemet szeretném megírni. És az Állástalan táncos végén van egy nagyobb adag az új verseimből: ezek egy verses lovagregényből valók. Ezt írom most.

Kemény István esetében megállja a helyét az a mondás, hogy az alma nem esik messze a fájától. Két lánya ugyanis szintén belekóstolt az irodalmi életbe, és a művészetben teljesedtek ki. Kemény Lili először tizenöt évesen publikált verset, ezt a jó szokását pedig megtartotta és kiegészítette dalszövegekkel, forgatókönyvekkel és további versekkel. Hasonló érdeklődési körrel áldották meg Kemény Zsófit is, aki versek és dalszövegek mellett már regényíróként is kipróbálta magát, illetve az itthoni slam poetry egyik leghíresebb alkotója. Az interjúban felmerült a kérdés, hogy Kemény István mennyire kritikus olvasója lányainak, amire a költő elegáns válasszal szolgált.

Ez most már évek óta kétirányú dolog. Egymás dolgait figyeljük, és egymás véleményére odafigyelünk. Szóval egymás fejlődését segítjük, ahogy csak tudjuk.

(Borítókép: Kemény István. Fotó: Czimbal Gyula / MTI)