A szervezet logójával ellátott baseballsapkát viselő lány hallhatóan különös akcentusom miatt megkérdezte, melyik országból érkeztem. Magyarország, Budapest. Már csikorogtak az agytekervényeim, hogy a várható kérdésre egyből rávághassam, hogy nem, nem vagyok éhes, és nem Bukarestre gondoltam. Legnagyobb meglepetésemre a lány továbbra is angolul, de azt felelte, hogy
Magyarországról származik.
Bár nem vagyok a patriotizmus nagykövete, szíven ütött, hogy egy lány, akinek a nagymamája még magyar ajkú volt, egy szót sem tud ezen a nyelven, illetve soha életében nem járt nálunk. Viszont kaptam az alkalmon, és meghívtam a Hungary L!ve Fesztiválra (HLF), ami részben azért született, hogy erősítse az Amerikában élő magyarok még megmaradt, a fél világon keresztül hazáig nyúló gyökereit.
Závada, Mohácsi, Marozsán, Göndör
Grönland sarkát megcsiklandozva repültünk az időben hat órát vissza, életszínvonalban pár évtizedet előre, hogy a magyar mélabús életérzésből felébresszen minket a város, amely sosem alszik.
A második Hungary L!ve Festival csapatával utaztunk New Yorkba, hogy megnézzük, hogyan fogadják az Amerikában élő magyarok az itthoni kortárs magyar kultúrát. Ugyanis jó dolog a lángos, a kürtőskalács, fontos a népzene és remek dolog a néptánc, de legalább ennyi hangsúly jár az itthon jelen időben megfogalmazott, különböző művészeti ágakba csomagolt gondolatoknak.
Korábban már írtunk a HLF eredettörténetéről, és Boros Anna színésznőről, aki az egészet megálmodta, most a fesztiváltól időben kicsit eltávolodva, a leülepedett élményekkel a hátunk mögött foglaljuk össze, hogyan sikerült a második HLF, ami egy hétig, telt házas produkciókkal volt jelen New Yorkban.
Nyolcvan ember utazott ki; színészek, zenészek, táncosok, képzőművészek, egy forgatóstáb és persze a szervezők, ami, ha azt nézzük, hogy magánkezdeményezésből indult vízió volt, egészen nagy szó és szám.
A fesztivál fő játszóhelye a HERE Arts Center volt, ahol magyarok és amerikaiak egyaránt kíváncsiak voltak a produkciókra. Színházi előadások közül kiemelkedő élmény volt az a felolvasószínház, ami Závada Pál Egy piaci nap című darabját dolgozta fel. A kinti produkció sikeréért az eredetileg az Radnóti Színház előadásában futó darab rendezője, Mohácsi János és dramaturgja, Mohácsi István felelt. Az est egyik érdekessége volt, hogy magyar színészek mellett amerikai kollégáik keltették életre a karaktereket. Szép összefonódása volt ez annak, hogy miként lehet egy magyar történetet amerikai földön is érvényes produkcióvá varázsolni.
A felolvasószínház egyik szereplője, az amúgy New Yorkban élő Marozsán Erika színésznő a következőket nyilatkozta az előadásról:
Van ennek a darabnak egy aspektusa, ami Magyarország történelmének egy szeletén kívül azt mutatja meg, miként bánnak az emberek egymással vagy a kisebbségekkel. Mennyire mozgathatóak jobbra vagy balra. Ami ennek a történetnek az izgalma, hogy a jók bármelyik pillanatban rosszá, a rosszak bármikor jóvá változhatnak, hiszen egyszerre van meg bennünk a két oldal. Hihetetlen mélysége és tudása van ennek a darabnak a világról, amitől amellett, hogy okos a szöveg, nehéz is értelmezni, illetve előadóként és nézőként is koncentrációt igényel. Ma mindent szeretünk kétdimenziósan bemutatni, miközben nem így működünk, erre a gondolatra pedig az amerikaiak is könnyedén tudtak felcsatlakozni. Bízom benne, hogy itt valaki fölfigyelt rá, és azt fogja gondolni, hogy ez nemcsak Magyarországról szól, mert itt kint is megállná a helyét.
A repertoárban jobbnál jobb előadások tudták megmutatni magukat, Kelemen Kristóf Megfigyelők című darabjának korábban egy egész cikket szenteltünk, de katartikus élmény volt Göndör László és Katona Éva Nagymamával álmodtam című előadása.
A kreatív, őszinte és egyedi hangon megírt, illetve ötletesen előadott darab könnyekben és vastapsban mérhető sikert aratott. Itthon ehhez az előadáshoz még nem volt szerencsénk, ám megérte hétezer kilométert utaznunk érte. Göndör László saját életéből merítve állította össze a produkciót. A pandémia kezdetén beköltözött holokauszttúlélő nagymamájához, azzal a céllal, hogy segítsen neki a hétköznapokban, és egy lehetséges művészeti produktumhoz anyagot gyűjtve jobban megértse a viszonyát nagymamával és a magyar zsidó identitással. A végeredmény ezeket a célokat beteljesítette, de ezen felül színházi élményként, rengeteg mást adott, amitől a darabot a „megnézendő előadások bakancslistájára” ajánljuk.
New Yorkban is Balaton
Nemcsak színházi, zenei produkciókkal is bővelkedett a hét, mind a szervezett koncertek, mind a spontán jazzklubos élmények magyarázatot adtak arra, hogy a népzenén túl miért állja meg a helyét a magyar könnyűzene a tengerentúlon. Ám mindezeken kívül is akadt program bőven. Workshopok, beszélgetések és még egy Toxikoma-vetítés is belefért a programba. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) animációs rövidfilmvetítéssel és plakátkiállítással bővítette a fesztivál programkínálatát.
Az animációvetítések után egy amerikai magyarral beszélgettem, aki azt mondta, kifejezetten tetszettek neki a kisfilmek, viszont érdekesnek találja, és egyben nosztalgikusnak is, hogy a magyar alkotásoknak szerinte van egy picit mélabúsabb hangulata, ami szinte az itthoni produktumok védjegyévé vált.
Ez a hangulat a MOME Tervezőgrafika szak hallgatóinak műveiből nem igazán köszönt vissza, ami sztereotip gondolkodású emberek számra meglepő lehet, hiszen a grafikák témája azt járta körül, hogy milyen Kelet-Közép Európában élni. Balatonparti üldögélés, egy szórakozóhely matricákkal teleragasztott tükrében önmagunkkal szembenézés, vagy például vonatablakból tájbámulás pillanatai elevenedtek meg, amik valóban ismerős és sokak által megélt emlékeket idéztek elő azokból, akik megtekintették a kiállítást.
Az utolsó nap A Magyar Plakát Társaság Magyarország és a világ aktuális eseményeire reagáló projektéből az orosz–ukrán konfliktus témájára kiállított művei kaptak helyet a fekete falakon. A képek felháborodást, értetlenséget tükröztek, ötletes, szarkasztikus humorral megfogalmazott vizuális nyelven.
A fesztivál hét napjába a szervezők sokszínű programot sűrítettek bele, és általánosságban elmondható, hogy a magyar néplélek több aspektusból megvilágított gondolatait sikerült feltárniuk a kint élő magyarok, illetve amerikaiaknak. Bár akadtak technikai malőrök, ebből adódó csúszások, a fesztivál végül zavartalanul zajlott.
Az első hétvégi, pont ezért zsúfolt estéjén érkezett a hír, hogy meghalt Haumann Péter, a nemzet színésze. Bár ez nagy veszteség a magyar kulturális életben, a hír súlya mégsem nehezedett rá a kinti hangulatra. A fesztiválon tartózkodó alkotók többsége a kiutazással az otthoni történéseket is a hátuk mögött hagyták, így volt, aki akkor értesült a szomorú hírről, amikor hazaérkezett. Két produkció között megkérdeztem az egyik nézőt, aki harminc éve él Amerikában, hogy mi az első dolog, ami Haumann Péterről eszébe jut. A nyolcvanas években kamaszként elraktározott emlékei törtek a felszínre, és Indul a bakterház, illetve Macskafogó idézetek sorát kezdte hadarni. Hiába telt el azóta négy évtized, az elhunyt színész ennyi idő távlatából is képes rá hatni.
Minden nap egyre több volt az új arcok mellett a visszatérő néző, és bár a kint élő magyar közösség több magyarspecifikus eseménynek köszönhetően találkozik egymással, nem feltétlenül alakul ki köztük beszélgetés. Jó volt látni, hogy köztük is megindult a kommunikáció, illetve kíváncsian és nyitottan elegyedtek beszélgetésbe a fesztivál résztvevőivel is.
A HLF egy New Yorkba utaztatott vizsgaelőadással indult, összművészeti fesztivállá nőtte ki magát. Talán hosszú távon hozzá tud majd járulni ahhoz, hogy az Amerikában élő harmadik generációs magyarok nagyszüleik anyanyelvén is meg tudjanak szólalni, ha egy felhőkarcolókat bámuló magyar lányt szólítanak le az utcán.
(Borítókép: Szkárossy Zsuzsa)
