Előhívott emlékek az asztalnál. Lám, mire jó a gasztronómia. Mert akik még odaülnek egy ebédhez vagy vacsorához, behúzzak magukat tányérhoz, kezük ügyében szalvéta, villa, kés, kanál, poharak a gyertyafényben... Rendben, azért romantikussá sem kell feltétlenül tenni, viszont akkor is ki kell mondani:
A közös étkezés a társas érintkezés egyik legemberibb formája.
Van egy másik fontos mondás is, miszerint a magyar ember evés közben nem beszél, de ezt az ideát alighanem azok találták ki, akik azt próbálták illemkódexbe kényszeríteni, ami képtelenség. Kivéve, ha az a magyar egyedül eszik, vagy haragszik arra, aki vele szemben ül. Vagy ha közben olvas, tévét néz és rádiót hallgat – vagy elhiszi, hogy evés közben nem illik beszélni.
Szenvedély és étterem
Itt és most kijelenthetjük, hogy a mondás – miszerint magyar ember evés közben nem beszél – hasonlatos ahhoz a szituációhoz, miszerint magyar ember sörrel nem koccint. Mert dehogynem. Az ember ugyanis nem a sörrel koccint, hanem azzal, aki a sört fogja. Mert rendben van, elterjedt ez a 150 éves moratórium, hogy a levert szabadságharc után az osztrákok sörrel koccintottak a kivégzett tábornokok holttestének árnyékában. De ezért büntetni magunkat felesleges. Az ilyen erős kijelentések – sörrel nem, evés közben nem beszél – mind olyan önkorlátozó következetlenségek és felesleges indulatőrzések, bosszúárnyékok, amelyek éppen attól fosztják meg az embert, ami amúgy örömöt szerezhetne neki. Ami amúgy is fontos volna ahhoz, hogy az élet normális medrében haladjon.
Az együttlét élménye, a másik tisztelete, a megbocsátás vagy elengedés képessége.
Magyarán: egy örömteli evés közben mindenre és mindenhez megjön az étvágy. A beszélgetéshez is. A történetmeséléshez is. Mai történetünk szerint Pierre apai ágról hoz meséket. Szépjuhásznéról, Mátyás királyról, elszeretett asszonyságról, s még a poroszok is előkerülnek, nem mást megidézve, mint magát Otto von Bismarckot.
Beleértve történelmet, nemzeti konyhát, ízeket és viszonyokat a mindennapi élet dolgaihoz, háborúkhoz és békékhez.
Pierre ezért mesél
Mert az ilyen történetek éppen jönnek elő akkor, ha az emberek az asztalhoz ülnek. Az emlékeket nem feltétlenül az ízek hozzák elő, nem is a mozdulatok, ahogyan a húst szeljük, a levest kanalazzuk. A valóság ilyen. Az, hogy amikor két ember egymással szemben ül, csak akkor nem beszél egymással, ha nincs miről, vagy ha nem akar.
Most már tudjuk, ha Pierre ül velünk szemben, akkor nem csupán kulináris élményt kaphatunk, de olyan történeteket is, amelyek egy-egy ebéd vagy vacsora mellett jönnek elő. Mindez fontos abból a szempontból is, hogy az élet már csak olyan, hogy előbb-utóbb azok is az örök emlékezet részévé válnak, akikről a történet szól. Azok a helyek is eltűnnek, ahol a legjobb történetek születnek.
Pierre gasztroesztéta.
Az adásban elhangzottak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő beszélgetést. Várjuk az ön véleményét is.
Aki lemaradt volna a legutóbbi Pierre-podcastról, amelyben mást is kóstolgat, ide kattintva meghallgathatja.
