Hungary
This article was added by the user . TheWorldNews is not responsible for the content of the platform.

Talán azért buknak el az újévi fogadalmaink, mert elfelejtjük a legfontosabb szempontot: meg fogunk halni

Minél több feladatot akarunk minél rövidebb idő alatt elvégezni, annál több feladatunk lesz, és annál boldogtalanabbak leszünk – dióhéjban ezzel az indoklással veszi fel a harcot a hatékonyság és produktivitás hajszolásával Oliver Burkeman az egyszerre önsegítő és filozófiai rétegeket kapargató könyvében. És hogy miért kell egyáltalán megvívni ezt a harcot? Mert az élet rövid, és ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni.

©

Finoman szólva is zavaros és feszült a kapcsolatunk az idővel, az év első hónapjának az elteltével pedig ezt a kapcsolatot tovább terhelheti, hogy sok esetben sehová nem jutottunk a nagyívű újévi fogadalmainkkal: a január agyonnyomta minden tervünket. Pedig próbáltunk úrrá lenni a mindennapjainkon, nem véletlenül őrült népszerűek az időgazdálkodási módszerek és stratégiák. Csakhogy ezek főleg a hatékonyság és a produktivitás felől közelítik a problémát. Oliver Burkeman Az élet rövid című könyvében csavar egyet a nézőponton, és ad neki egzisztenciális árnyalatot.  

Tegyük fel, nyolcvanéves korodig élsz, akkor egy kicsit több mint négyezer heted van 

– ezzel a rövid számtani okfejtéssel indítja a könyvét a bevallottan egykor hatékonyságmániás szerző, aki egy egyszerre lírai és praktikus gondolatmenetben arra vállalkozik, hogy porrá zúzzon minden hatékonysági praktikát és időbeosztási csodamódszert, amelyekkel valahogyan – általában sikertelenül – kordában próbáljuk tartani a mindennapjainkat, és az életünket. Burkeman nem titkolt célja a sokkolás, és ez sikerül is neki, hiszen a – jó esetben – négyezer hétnyi élet dühítően és elkeserítően kevésnek tűnhet, ha belegondolunk, milyen gyorsan elrepül nemhogy egy hét, hanem egy év is. De épp ez a gyomorba vágás kell ahhoz, egy átvigye az üzenetet: az időhöz való viszonyunk drasztikus átkeretezésére van szükség, mégpedig az emberi létezés valóságának a figyelembevételével, aminek megkerülhetetlen szempontja, hogy meg fogunk halni. 

Amit eddig időgazdálkodás alatt értettünk, totális csődnek bizonyult, és a legfőbb ideje, hogy ezt beismerjük

– ebből a vert helyzetből indít a szerző, és csodával határos módon mégis képes nyerésre, de legalábbis döntetlenre kihozni az élet nevű játékot. Ehhez kíméletlen tükröt tart az önsegítő könyvek piacát és a közösségi oldalakat elárasztó „termelékenységi és hatékonysági” trükköknek. De előbb megérteti velünk, mi is az idő, legalábbis abban a formájában, ahogy ma viszonyulunk hozzá.

Burkeman nagyon szemléletesen vezeti le, hogy az, amit ma idő és időgazdálkodás alatt értünk, valójában egészen új fogalom. Csak néhány emberöltőt kell visszamenni az időben, hogy kiderüljön, a középkori embereknek sok bajuk volt ugyan, de az, hogy az idő szorításában létezzenek, nem tartozott közéjük. Az akkori élet paradoxona, hogy bár a halál végig kézzel fogható közelségben volt, mégsem érezte senki, hogy az idő korlátozottan állt volna a rendelkezésére, az pedig végképp senkinek sem jutott eszébe, hogy időt takarítson meg.

Az élet akkori tevékenységeit a vetéstől kezdve a tehénfejésen és disznóvágáson át az aratásig akkor végezték el, amikor kellett, és ez a munka soha nem ért véget, körforgásban voltak, és a feladat diktálta az élet menetét, ami olyan tudatállapottal ajándékozta meg az akkor élőket, amely „mély időben” élt életként jelenik meg a könyvben. 

Vagyis az emberiség egészen hosszú ideig egész jól elvolt óra nélkül. Ezt, mint olyan sok mást, ami ma az életünket meghatározza, az ipari forradalom írta felül, a gyárak beindulásával szükség volt ugyanis arra, hogy nagyon sok ember munkáját pontosan összehangolják. Ekkor vált külön az idő mint elvont dolog a tevékenységektől, amelyek elvégzésére felhasználhattuk. 

Az idő egyszer csak erőforrás lett. 

©

„Az idő olyasmi lesz, amit meg lehet vásárolni, el lehet adni, és a lehető leghatékonyabban fel lehet használni, mint a vasat, vagy bármilyen más nyersanyagot” – írja körül a változást Burkeman. Az órabérért pedig minél több eredményt megpróbáltak kipréselni az emberekből megadott idő alatt. És az ipari forradalom óta a helyzet nem sokat változott ebből a szempontból. Hiába áll rendelkezésünkre rengeteg eszköz, amellyel időt tudunk spórolni a mosógéptől kezdve a repülőgépen át az okostelefonokig, folyamatos versenyben vagyunk az idővel, és így az életünkkel. De mégis honnan ez az őrült rohanás, és főleg hová? Burkeman az idővel kapcsolatos zűrös viszonyunkat azzal magyarázza, hogy „mindenáron igyekszünk megkerülni a valóság fájdalmát”. A valóság pedig az, hogy

  • korlátozott mennyiségű idő áll rendelkezésünkre,

  • olykor kemény döntésekre kényszerülünk, mert nincs és nem is lesz elég időnk mindent megvalósítani,

  • a rendelkezésre álló időt is csak korlátozott mértékben tudjuk kézben tartani.

És mit teszünk a helyett, hogy szembenéznénk a valóság fájdalmával? Még nagyobb hatékonyságra törekszünk, amivel csak tovább rontunk a helyzetünkön. Vagy épp halogatunk. Minden ilyen elkerülő stratégia arra szolgál, hogy fenntartsuk az élet feletti uralom illúzióját. Csakhogy ez illúzió – józanít ki a szerző. 

©

Burkeman könyve azonban nemcsak filozofál, hanem lefordítja a mindennapokra is ezeket a gondolatokat, és az egyik legbarátságosabb javaslata, hogy egész egyszerűen ne erőlködjünk, fogadjuk el az emberi lét korlátait, a végesség gondolatát. Jobb, ha tisztában vagyunk vele: az emberiség történetében senkinek sem sikerült tökéletesítenie a munka és a magánélet egyensúlyát, ezért jobban járunk, ha megismerkedünk a korlátozott létünk paradoxonával.

A könyv rengeteg pontján magunkra ismerhetjük, de sokan annál a résznél fogják úgy érezni, hogy mélyen megérintette őket a szöveg, ahol Burkeman az e-mailek ellen intéz kirohanást, és egyúttal rávilágít a mélyen aránytalan küzdelemre, amelyet a levelek áradatával vívunk nap mint nap. Hiszen, mint írja, az elméletileg fogadható e-mailek száma tulajdonképpen végtelen, de az, hogy hány üzenetet tudunk érdemben elolvasni, esetleg meg is válaszolni, vagy csak törölni, az nagyon is véges. Talán sehol sem érezzük adekvátabbnak a sziszüphoszi hasonlat felbukkanását, mint itt.

Sziszüphosz végigmegy a beérkezett üzenetek listáján, majd hátradől, nagyot sóhajt, de abban a pillanatban látja, hogy megint új levele érkezett…

Sőt a helyzet még reménytelenebb, mert minden egyes e-mail megválaszolásával újabb e-mailt generálunk.

A technológiai vívmányokkal, hiába keltik ezt az illúziót, azért nem fogunk tudni felülkerekedni mindenen, mert ők maguk növelik ennek a mindennek a méretét, amin felül akarunk kerekedni – világít rá a szerző a „magunk alatt vágjuk a fát” tényállására.

Burkeman elismeri, hogy ő maga is hajszolta a hatékonyságot: határidőnaplók, drága tollak, időgazdálkodási módszerek – minden eszközt bevetett, hogy megnyerje a csatát az idő ellen, hogy aztán rájöjjön

az idő ellen nem lehet megnyerni a csatát, a valóságot nem lehet kijátszani. 

Ennek tudatában pedig egy gyökeresen más hozzáállást javasol, és meglepő módon ez a hozzáállása adott esetben még nyugalommal is képes eltölteni az embert, még úgy is, hogy közben nem pipálja ki minden teendőjét. Burkeman egyik legfontosabb üzenete, hogy szervezzük a napjainkat abban a tudatban, hogy biztosan nem jut időnk mindenre, amivel foglalkozni akarunk, vagy amivel mások akarják, hogy foglalkozzunk. „A valódi hatékonyság gyakran nem abból születik, hogy siettetjük a dolgokat, hanem inkább abból, hogy hagyjuk őket a saját tempójukban megvalósulni.”

©

A könyv gyakorlati eszközeiben van valami felszabadító, és kifejezetten forradalmi az a hangvétel, amikor Burkeman arra biztat, fogadjuk el nemcsak azt, hogy véges az időnk, hanem azt is, hogy még ezen idő felett is korlátozott hatalommal bírunk. A megannyi stresszfaktor közül így kiemeli a saját magunknak tett folyamatos szemrehányást. Hiszen, ha valamire nincs időnk ebben a rövid életben, az a megbánás. Az időbeosztással való kapcsolat újrakeretezése végén azért megoszt néhány praktikus módszert is a valóban értelmes listázásra, a projektek és a velük járó szorongás kezelésére. Beszél a stratégiai alulteljesítés fontosságáról (fogadjuk el, hogy mindenben nem lehetünk jók), és arról is, mennyire elengedhetetlen, hogy gyakoroljuk a semmittevést.

Hívhatjuk segítségül a legcsábítóbb időgazdálkodási módszereket, a hatékonyságmenedzsment gurukat, csak csapdába navigáljuk magunkat, mert minél több dolgot tudunk elvégezni adott idő alatt, annál több dolgunk lesz – hangzik a kíméletlen szembesítés.

Burkeman nemcsak a végességgel próbál meg szembenézni a könyvében, hanem azzal is, hogy nem feltétlenül léteznek trükkök és módszerek az ezzel való együttélésre, sokszor csak annyit tehetünk, hogy tudatosítjuk magunkban, hogy az élet már csak ilyen. És persze nem fél Martin Heideggert sem idézni, amikor arra akar rávezetni: az időt nem kapjuk és nem birtokoljuk,

mi magunk vagyunk az idő. Azért nem tudunk az élet pillanatai fölé kerekedni, mert mi magunk vagyunk azok a pillanatok.

Még több Élet+Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: