Hungary
This article was added by the user . TheWorldNews is not responsible for the content of the platform.

Végre itthon is kapható a társasjátékok nagyvadja: kipróbáltuk a Lisboát

Évekkel megelőzte a legendája a magyar kiadását, rengetegen keresték, de még az angol verzióját sem volt könnyű beszerezni az egyik, ha nem a legnagyobbra tartott társasjátékkészítő szupersztár 2017-es, gyönyörű játékának. De már nálunk is kapható, úgyhogy megnéztük, rászolgált-e a hírére a Lisboa.

Hosszú ideje suttogtak róla. Rebesgették, milyen nagyszabású. Lehetett hallani ezt-azt, és aki hallotta, fel is figyelt rá. Gyanútlan emberek gondolták, hogy na majd ők beszerzik, aztán meglepődtek. Halkan terjedt a híre, egyre nagyobb volt körülötte az izgalom, amit növelt a horribilis ára is, meg az, hogy ennek ellenére mindig elkapkodták a másodlagos piacon épp elérhető példányait. Az alkotóját áhitat övezte, mint a messiást. Jó, nem az igazi messiást, de legalább valami távoli rokonát. És amikor már úgy tűnt, sosem találkozhatunk vele, mégis megérkezett.

Ez a Lisboa című társasjáték, amely végre már magyar kiadásban is kapható,

mivel a Delta Vision bevállalta, hogy megszelidíti a nagyvadat.

©

A lisszaboni születésű egykori marketingügynökség-vezetőnek, Vital Lacerdának, amióta átnyergelt a társasjátékkészítésre, hamar kialakult a rajongótábora. Ha kimondják a nevét, a társasrajongóknak a végtelenül aprólékosan kidolgozott, rendkívül összetett, és hasonlóan lenyűgöző odafigyeléssel megtervezett, gyönyörű játékok jutnak az eszébe. Talán épp ezért van a nevének némi misztikus atmoszférája, épp úgy, ahogy a téglányi vastagságú, nehezen olvasható nagyregényeknek is, amelyeket csak kevesen olvasnak végig, de mindenki hallott róluk.

És Lacerda egyik fő műve az eredetileg 2017-ben megjelent Lisboa – amely a magyar kiadásban is megtartotta eredeti, portugál nevét –, mert tényleg kimagasló a dizájnja, pláne abban a verzióban, ahogy magyarul megjelent: nálunk már eleve a felfejlesztett verzió kapható, amelyben már azok a részletek is tökéletesen kidolgozottak, amelyek eredetileg még hagyományosabb jelölők voltak, a figurák, a lisszaboni üzemekben megtermelhető áruk, a kegyeket osztogató bíboros, a házak, a játékosok mind az eredetileg az online támogatóknak szánt, luxuskivitelben kerültek a magyar dobozba. Ráadásul Lacerda – talán jó marketingesként, talán csak hazaszeretetből – a legjobb lóra tett, mert bárki, aki volt már Lisszabonban és szeret játszani, biztosan legalábbis kipróbálná ezt a játékot, hiszen egy egyszerűen csak jó társasnál már csak az jobb, ami jó is és még a saját emlékeinkhez is kötődik valamiképp.

Mint a svájci óra

De valójában persze nem a turizmusra épülő játékról van szó (ha a város jelképének számító azulejo csempéket akarja könnyes nosztalgiával dédelgetni az ember, arra ott vannak az egyébként nagyszerű Azul-játékok): a sztori az 1755-ös nagy portugál földrengésből indul ki. A Lisszabont csaknem teljes egészében elpusztító földrengés, ami cunamival és tűzvésszel is járt, több tízezer ember életébe került, és választás elé állította a város vezetését és a királyt: felmerült, hogy a romokat felhasználva építik újra a várost, lehetőség volt, hogy mindent leromboljanak, és a semmiből emeljenek új várost, vagy hogy átalakítsák és kiszélesítsék az utcákat, de végül amellett döntöttek, hogy a város szívét jelentő Baixa negyedet rombolják le, és a helyén létrehozzák a város megújult központját.

©

Egy társasjáték megítélésével kapcsolatban mindig az az egyik legfontosabb kérdés a játékélmény milyensége mellett, hogy mennyire épül valóban a sztorira az egész, vagy valójában teljesen mindegy, épp minek nevezik a piros és minek a kék fakockát, mert épp úgy rá lehetne fogni, hogy birkákkal üzletelünk, mint hogy űrhajó-üzemanyagtartállyal. Hát az már a Lisboa vaskos szabálykönyvének átlapozásakor biztos, hogy Lacerda ragaszkodott a tények precíz követéséhez, és a szabályzat puszta ismertetése mellett elfért itt egy komplett tankönyv is Lisszabon tizennyolcadik századi történelméről.

Mert igen, az a legkevesebb, ami elmondható erről a játékról, hogy

nagyon, nagyon vaskos szabálykönyve van.

Az első pár játék alatt az ember újraértékeli a fejében az alkotóról hallott információkat a „végtelenül aprólékosan kidolgozott, rendkívül összetett” játékokról. Mert egyrészt ez tényleg nagyon pontos meghatározás: mire az ember az utolsó apró részletig megérti a szabályokat, az olyan érzés, mint nagyítóval belenézni a legjobb svájci óra belső szerkezetébe, ahol minden kis részlet a lehető legprecízebben illeszkedik a többihez, így, ahogy van, tökéletes pontossággal működik minden, és egyetlen mákszemnyi eltérés sem képzelhető el anélkül, hogy ne boruljon minden – ami persze lenyűgöző. Másrészt viszont mire az ember eljut idáig, háromszor kap agyérgörcsöt, és öregszik fél évet.

A 21. század összetett, akár 4-5 órás játékidejű társasaira gyakran mondják, hogy nem valók mindenkinek; hát ha a jövőben csak egy játékra lenne szabad ezt mondani, az a Lisboa lenne. Itt ugyanis a szabályok részletes, több órás áttanulmányozása, az első, jó négy órás próbaparti után jön az, amikor az ember megnéz a YouTube-on egy szabálymagyarázó videót, rájön, hogy ezt is meg azt is rosszul értelmezte, újrakezdi a szabálytanulást, a második három és fél órás újrapróba-parti végére úgy érzi, hogy most talán már mindent ért, de amikor harmadszor is előveszi a játékot, rájön, hogy még mindig minden lépése előtt fel kell lapoznia a szabálykönyvet, ha tényleg mindent teljesen szabályosan akar csinálni. Szóval igen, ez a játék olyan precíz, mint a legjobb svájci óra, de ez azzal jár, hogy előbb végtelen odafigyeléssel meg kell tanulnunk az utolsó útmutatást a legkisebb rugó helyrerakásáról is.

Azt hiszem, ennél bonyolultabb játékkal még nem játszottam,

ehhez képest az ember legyintgetve és kacarászva gondol vissza a Brass: Birminghamre, pedig az is magában egyesít mindent, ami a hasonló, úgynevezett euro játékok összetett szabályaira jellemző.

Paróka a parókiákért

A játék sztorija tehát Lisszabon 22 éven át tartó újraépítésén alapul, a játékosok azok a befolyásos nemesek, akik részt vesznek a munkálatokban, árukkal üzletelnek, ehhez hajókat birtokolnak, boltokat húznak fel a belváros új utcáin, amelyek körül középületeket is építenek, hogy legyen honnan érkezniük a vásárlóknak, mindezzel pedig a város gazdaságának fellendítésén dolgoznak, amihez persze elengedhetetlen a kapcsolat kiépítése a márkikkal vagy akár a királlyal. Ahogy a jobb összetett játékokban, úgy itt is ezernyi tényezőből áll össze, hogy végül ki nyer, sőt alig van olyan játék, amelyben ennyire komoly jelentősége van mindennek, amit a játékos csinál; itt nemigen van olyan akció, ami végső soron ne lökne a pontgyűjtő mezőn is, amellett, hogy a játék közben segít; más játékokban kiábrándító tud lenni, hogy pontozáskor hirtelen jelentőségét veszti egy aspektuson kívül minden.

Mindehhez tizenegyféle alapakció áll a játékosok rendelkezésére, és igen, nem véletlen az alap előtag, mert még csak nem is arról van szó, hogy tizenegy lehetséges lépést kell fejben tartani: mind a tizenegynek van egy egyszerűbb vagy bonyolultabb, akár további több lépcsős végrehajtási módja. És itt döccen meg kicsit az a hihetetlen kidolgozottság, amiről korábban szó volt: bár a szabálykönyv mindent megindokol az életből vett példákkal, hogy miért csappan meg a városi kincstár, ha így lépek, miért kell megfelelő számú hivatalnokkal rendelkeznem, ha úgy, vagy hogy miért csökken az áruk értéke, ha a boltjaim megtermelik azokat. Tehát azt semmiképp sem lehet mondani, hogy légből kapottak lennének a szabályok, de még sincs arról szó, hogy mindez annyira logikus és magától értetődő lenne, hogy ne is kelljen bemagolni mindent, vagy még a hatodik parti során is a szabálykönyvet lapozgatni (még akkor is, ha egyébként szimpatikus módon rengeteg apró piktogram és egy remekül sűrített szabály-összefoglaló füzetke is segíti a gördülékenységet).

©

Ezért mondom, hogy a Lisboa nem való mindenkinek, bár talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a Lisboáért áldozatot kell hozni: legalább három tanulójátékot, ami lehet, hogy nem hangzik akkora dolognak, de hozzá kell számolni a minimum háromórás játékidőt, ami eleinte jóval több ennél, és akkor már érthető, miről beszélek. De az áldozathozatal korántsem haszontalan: ennyi kell ahhoz, hogy értékelni tudjuk azt a bizonyos aranyfénnyel csillogó svájci órát, és azt, milyen ötletes tényleg minden szabályrészlet, meg hogy a tekintetünket a szabálykönyvről végre a táblára emeljük, a hatalmas táblára, amelyet akármekkora asztalon konkrétan elő sem lehet venni, plusz a játékosok saját tábláira, meg a királyi rendeletek – kvázi bónuszkártyák – külön táblájára, meg a remek, a dobozhoz adott tárolóra, amelyek voltaképpen megindokolják a kiemelkedő árat a gigantikus játékért és benne a mindent egybevéve nagyjából hatszáz alkotóelemért.

Mert ha a bonyolultságba bele lehet kötni, abba nem, hogy mennyire jól ki van találva az egész játék.

A Lisboa csupa ötletes elemből áll össze; felesleges azt keresgélni, melyik számít teljes újdonságnak, és melyikre volt már példa más társasban, a lényeg, hogy az összességüktől egyedi lesz a játékmenet. A boltépítés költségét például abból kell kiszámolni, melyik utcában épp mennyi törmeléket kell eltakarítani hozzá. Jó ötlet az is, hogy ha rendelkezem megfelelő királyi keggyel, nem muszáj kivárni a saját körömet, követhetek egy másik nemest a márki vagy a király előszobájába, és soron kívül üzletelhetek vele én is; és az is, hogy a győzelmi pontok mellett folyamatosan kell gyűjteni a befolyást is, mert aki nem elég befolyásos, azt be se engedik az előszobába sem.

Szintén jó ötlet az első nagy forduló („korszak”) végén, hogy speciális, nagy értékű lapokra cserélhetjük le, ami a kezünkben van, de az is remek, hogy ugyanazt a lapot teljesen különféle akciókra is használhatom – és így tovább, még hosszan lehetne sorolni az ötleteket, nem hiába huszonhárom apró betűs oldal a szabálykönyv. A cél pedig az, hogy a korabeli nemesek jellemző viseletére utalóan parókákat gyűjtsünk; a poénnak amúgy nincs nagy jelentősége, nyugodtan nevezhetnék győzelmi pontnak is, de tény, hogy így viccesebb.

Szóval minden igaz, amit a Lisboáról mondanak. Igaz, hogy gyönyörű, igaz, hogy végtelenül és lenyűgözően kidolgozott, és igaz, hogy a kidolgozottsága az őrületbe tud kergetni. És az is igaz, hogy mindent egybevéve ritka élmény kipróbálni. Pontosabban ritka élmény, amikor először úgy játszunk vele, hogy a legutolsó apróságot is megértjük végre. Kerüljön, amennyi időbe kerül.

©

Kinek ajánljuk? Azoknak mindenképp, akik évtizedek óta társasjátékoznak, már minden mechanizmust ismernek, és azt hitték, őket már nem lehet semmivel zavarba hozni. A legösszetettebb euro játékok rajongóinak, és persze Lisszabon szerelmeseinek. És azoknak, akikben megvan a kitartás túljutni az első pár (tucat) órán, ami még nem ad igazi élvezetet.

Hányan játszhatják? Legfeljebb négyen, de két játékossal is tökéletesen működik (minimális szabálymódosításokkal, és egy kicsit megváltozó, de bizonyos tekintetben még jobb dinamikával). Ezen kívül van külön szabályvariáns egyszemélyes verzióra is.

Mennyibe kerül? 50 ezer forintnál kezdődik a magyar kiadás ára.

Alapinfók a magyar verzió kiadója, a Delta Vision honlapján.

Még több Élet+Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: