„Aki most elégedett és vidám, az vagy zen mester, vagy nem normális”

Stork Natasa kívülről nézve jelenleg Magyarország egyik legfelkapottabb színésze: miután Horvát Lili Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című filmjének főszerepéért három fesztiválon is megkapta a legjobb női főszereplő díját, beválasztották Európa tíz legígéretesebb filmszínésze közé, azaz a Shooting Star programba. A filmet azonnal egy újabb főszerep követte, ráadásul egy igazán különleges: Szilágyi Fanni Veszélyes lehet a fagyi című filmje egy ikerpár két, egymással szögesen ellentétes életet élő tagjáról szól, és mindkettőt ő játssza; a kettős szerepért New Yorkban is díjazták.

A Veszélyes lehet a fagyi egyik főhőse Adél, egy lepukkant budapesti kórház szingli, gyerektelen radiológusa, egypetéjű ikertestvére, Éva pedig látszólag fényűző életet él gazdag férje és kisgyereke mellett. A két nő eleinte nem érti meg egymást, a film során mégis egyre inkább képesek nyitni egymás felé, és a maga valójában látni meg a másikat.

A két nagy szerep ellenére Stork Natasa a legkevésbé sem érzi magát befutott sztárnak, semmi nem áll távolabb tőle, mint hogy elégedetten hátradőljön. A színészet mellett elkezdett más szakmát is tanulni, és talán külföld felé is nyílik számára menekülőút. Mindezekről beszélgettünk vele.

hvg.hu: Hogyan készül fel egy színész arra, hogy egy filmen belül eljátssza a saját ikertestvérét is?

Stork Natasa: Mikor megtudtam, hogy én leszek a film főszereplője, először arra gondoltam, hogy

egy színész végső soron egész életében a saját egypetéjű ikertestvéreit játssza.

Ugyanaz a külső, más karakterek. Aztán kezembe vettem a forgatókönyvet, és napokon át csak olvastam újra és újra, hogy összeálljanak a fejemben a történetszálak, a szemszögek, hogy hol, ki(k) vagyok. Akkor kezdtem megérteni, hogy mire vállalkoztam.

A technikai kihívásokon túl – ami többnyire abból adódott, hogy ugyanarra a jelenetre gyakran önmagam két verziójában is rá kellett futni – világos volt, hogy jól elkülöníthető karakterekre van szükség. Ez azt a veszélyt rejtette magában, hogy a kontrasztok a természetesség rovására mehetnek. A forgatókönyv egyik szépsége, hogy a két nő karakterbeli elkülönítéséhez nem szélsőségekhez nyúl, sőt vannak kifejezetten hasonló tulajdonságaik. Ez bizonyos értelemben nehezítő körülmény, de nagyon tetszett a megközelítés, és színészileg én is ehhez méltó megoldásokra törekedtem. Nem akartam, hogy egy pillanatra is attrakció jellege legyen a dolognak. Azt szerettem volna, hogy Fanni azt érezze, hogy egy olyan „amatőr szereplő” ikerpárral forgat, akik véletlenül pont ilyenek.

És még mielőtt belevetettem volna magam az ikerséggel kapcsolatos gyűjtőmunkába, volt még egy fontos lépés: találni egy olyan kulcsot a történethez, aminek nincs köze a szó szerint vett ikertematikához, hogy rajtam keresztül majd azok a nézők is tudjanak kapcsolódni a filmhez, akiknek – hozzám hasonlóan – nincs ikertestvére.

hvg.hu: Egy korábbi interjúban azt mondta a film történetével való kapcsolatáról: „Ismerem azt az érzést, amikor a külvilág azt várja tőlem valami miatt, hogy boldog és elégedett legyek, és ez ellentétben áll a belső világommal. Amikor a felszínen minden irigylésre méltóan rendben van, de a saját érzéseim nyomasztó kontrasztot képeznek ezzel a felszínnel, és nem lehet beszélni róla, mert nyafogásnak hat.”

S. N.: Abban az intejrúban ez Éva karaktere kapcsán merülhetett föl, ez a problemakör hozzá köthető. Engem voltaképpen mindkét nőhöz szoros szálak fűznek. Éva történetéről – és talán erről szól az idézet – eszembe jut a saját szakmámmal való viszonyom. Sok álmom teljesült az utóbbi időben, bőven várakozáson felül, nem panaszkodhatok, ugyanakkor

maga a színészi lét hordoz magában valami benne rejlő, felszín alatt meghúzódó drámát.

Szabadúszóként a legnehezebb feladat nem a szerepek eljátszása, hanem, hogy mentálisan és anyagilag is áthidaljam a bizonytalanságot, azt az időt, ami két munka között van. Hogy készenlétben tartsam magam, hogy amikor bejön valami, a legjobb formámban találjon. Többször előfordult, hogy úgy kezdem el felkészíteni magam egy következő szerepre, hogy még nem tudtam, jön-e majd egyáltalán, és ha igen, mikor, és mi lesz az. A krízistolerancia, azt hiszem, az egyik legfontosabb színészi képesség.

hvg.hu: Pedig kívülről nagyon pozitív kép látszik: egymás után mind a két főszerepe miatt díjakat kapott, a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre ráadásul Magyarország Oscar-nominált filmje volt, legutóbb New Yorkból hozott haza díjat a Veszélyes lehet a fagyiért.

S. N.: Hogy ez itthon szakmai szempontból jelent-e bármit is, azt nehéz megjósolni. Kicsi a piac, és egy színésznek filmen – és itt jelentős szerepre gondolok – csak kevés dobása van. Nincsenek illúzióim. De az is igaz, hogy mintha ezek miatt a sikerek miatt nyílt volna egy kis menekülőút külföld felé, és ez most akkor is érdekes színfoltja az életemnek, ha végül nem hoz komoly eredményt.

hvg.hu: Ha csak a saját szakmai fejlődését nézi, akkor sem érzi úgy, hogy mostanra beérett a munka, ha egyszer megkapta ezeket a szerepeket és díjakat?

S. N.: Élvezem a munkáimat, és azt hiszem, fejlődöm színészként. Igyekszem erre koncentrálni, és nem hagyni sem a sikereimnek, sem a kudarcaimnak, hogy elvigyék a fókuszt. Beérés-érzetem nincs. De ez valószínűleg azzal a gyarlósággal is összefügg, hogy az ember mindig többre vágyik. Ha levadászok valamit, mindig újabb dolog kerül a célkeresztbe.

Viszont mostanra talán kialakult bennem valami… hát, önbizalom? Nem az élet minden területén, de ha azt hallom, hogy „Kamera forog! És tessék!”, akkor tudom, hogy rendben vagyok. Abban a pillanatban minden értelmet nyer, könnyű, tiszta és világos.

hvg.hu: Még akkor sem dől hátra akár csak két percre, hogy na, azért ez valami, amikor mondjuk New Yorkból kap díjat?

S. N.: Egy díj mindenképp jó jel. Bennem a kezdetektől volt egyfajta aggodalom azzal kapcsolatban, hogy mennyire felelek meg a klasszikus elvárásoknak.

Az egyetemről hajszál híján kikerültem arra hivatkozva, hogy nem színészből vagyok gyúrva, amit teljesen meg is értek.

És miközben makacsul haladtam tovább a magam kissé rendhagyó útján, időről időre megkísértett a gondolat, hogy egyáltalán érvényes-e amit csinálok. Ilyenkor viszont egy pillanatra úgy tűnik, jó nyomon vagyok. Ráadásul ez egyfajta elismerés a rendezőnek is, és egy egész csapatnak, akik segítettek a munkájukkal. De a hátradőlős, eufórikus két percek azok, azt hiszem, mégsem ezek. Inkább az, amikor egy rendező engem választ. Végső soron az a legfontosabb visszajelzés.

hvg.hu: Nem hangzik úgy, mintha elégedett, optimista vidámságban töltené a napjait.

S. N.: Aki ebben az időszakban, amit most élünk, elégedett, optimista és vidám, az jó eséllyel vagy zen mester, vagy nem normális.

hvg.hu: Vajon miért rendezőnők osztanak önre főszerepeket?

S. N.: Igazából nem tudom, pedig a következő filmes munkám is női rendezővel lesz. Talán véletlen, talán nem, erről őket kellene megkérdezni. Nekem nincs ezzel kapcsolatban preferenciám. Ha én castingolnám a rendezőket, biztos más szempontokat vennék figyelembe. Azokat választanám, akiket magamban „haute couture rendezőknek” hívok. Akiknél azt lehet érezni, hogy olyan pontosan van illesztve a színészre a szerep, mint egy kűrruha, hogy nehéz lenne bárkit is beugrasztani a helyére. Ez hálás helyzet. Mert vannak a „konfekció rendezők”, akiknél ha megtanulja egy azonos nemű, hasonló korú színész a szerepet, és ő áll oda, nem sokat változtat az eredményen. Viszont ami a férfi és női szemszögek váltakozását és az ezzel járó különböző kihívásokat illeti, azt inkább csak élvezem.

hvg.hu: A Felkészülés…-ben megjelenik, hogy a férfi orvosok lekezelőek a karakterével, az idegsebész Mártával. A saját pályáján tapasztalt ilyet?

S. N.: Nem. Szerencsés vagyok, azt hiszem sokkal többet köszönhetek annak, hogy nő vagyok, mint amennyi hátrány ért emiatt. Olyan persze volt, hogy egy kollégámnak nem tetszett, amit csinálok, és ezért lekezelő volt. Ez nagyon kellemetlen, de nem nemi kérdés. Ráadásul ebből a szempontból kapóra jön az idősödés is. Mintha a kor hitelesítené az embert. Jó csel.

hvg.hu: Ugyanakkor korábban úgy fogalmazott: a színésznőévek macskaévek, fel kell szorozni őket.

S. N.: Persze, de – és lehet, hogy csak magamat bátorítom ezzel – közben a művészetben mostanában mintha divatja lenne az érettebb női kornak, és az ahhoz társuló problémáknak. Úgy emlékszem, a húszas éveimben sokszor nem találtam a kulcsot a korban hozzám illő karakterekhez. Mindig az érettebb színésznők tetszettek igazán, ők voltak referenciaként a fejemben. Ezért azt hiszem, hosszú ideig jóval idősebbnek képzeltem magam a szerepeimben, mint amit külső szemlélők számára jelentettem. A kívül és a belül összehangolása színészként mindig nagyon érzékeny kérdés.

hvg.hu: Mostanra utolérte a nőt, aki a fejében él?

S. N.: Ilyen szempontból ez egy jó időszak. Most mintha meglenne ez az összhang.

hvg.hu: Említette a két szerep közti idő kitöltésének nehézségét. Tizenkét éve szabadúszó: nem vonzza a társulati lét?

S. N.: Ha lenne rá lehetőségem, biztos leszerződnék, de közben nagyon izgalmas év áll előttem. Januárban forgatok egy független nagyjátékfilmben. Februárban elkezdek Zsótér Sándor Vízityúk című előadásában próbálni a Katona József Színházban. Aztán, ha minden jól megy, megint forgatok.

hvg.hu: Pályakezdőként két évet töltött a Nemzeti Színházban, azóta nem társulati tag, így kimaradt az a szakasz, amikor a színházigazgatók – jó esetben – építenek önre, és minden évben egyre nagyobb feladatokat adnak, és szép lassan mindenki megismeri. Van, amikor bánja, hogy így alakult?

S. N.: A szabadúszás a rengeteg nehézsége mellett megmutatta nekem a szebbik arcát is. Elég sokat dolgoztam például külföldön, és ezek a munkák fontos állomások voltak a szakmai életemben. Társulati tagként szóba sem jöhetett volna mondjuk, hogy hónapokat töltsek Párizsban, Hamburgban vagy Luzernben. Szóval nem mondanám, hogy bánom, hogy így alakult, de néha vágyom rá, hogy tag legyek valahol. De nem a színészi ranglétra vagy az ismertség miatt. A csapatba tartozás kezdett el hiányozni. Az egyetlen dolog, amin keresztül meg tudok élni egyfajta állandóságot, szakmai összetartozást, az az, mikor egy rendező visszahív egy következő munkára.

hvg.hu: Korábban említette, hogy a külföld menekülőutat jelent. Hogy épült ki ez az út?

S. N.: Magyarországon színészként limitáltak a lehetőségek. Ezért lassan összeállt a fejemben, hogy vagy tanulok egy másik szakmát a színészet mellé, vagy színészként külföld irányába kell lépéseket tennem. Végül mindkét szálon elindultam: itthon elkezdtem egy egyetemet levelező szakon, közben – a Felkészülés… nemzetközi kritikai fogadtatásának, és a Shooting Stars programba való bekerülésemnek köszönhetően – sikerült egy nemzetközi ügynökkel leszerződni, amiről korábban álmodni sem mertem. Őt nem sokkal később megkereste egy casting director, aki látta a Felkészülés…-t, hogy van nála egy forgatókönyv egy nekem való szereppel. Mondta, hogy olvassam el, aztán bemutatna a rendezőnek. Nagyon tetszett a könyv, egy angol nyelvű arthouse sci-fi. Anya-lánya történet, és a kislány süketnéma, úgyhogy brit jelnyelvvel kommunikálnak. Először volt egy Zoom-meetingünk, pár hét múlva pedig kivittek Rómába, hogy személyesen is találkozzunk a rendezővel és a producerrel. Hazajöttem, és másnap kaptam egy üzenetet, hogy velem szeretnék megcsinálni a filmet.

hvg.hu: Mentális vagy anyagi menekülésről van szó?

S. N.: Is-is. Kell valamilyen perspektíva, jövőkép. Máshogy nehéz lenne kibírni.

hvg.hu: Gondol arra is, hogy ha nagyon bejönne a stratégia, végleg külföldre költözzön?

S. N.: Ha valahova elhívnak dolgozni, odamegyek, megcsinálom, lehetőleg úgy, hogy nagyon szeressék a munkámat, és ennyi. Nem szövök ábrándokat, nem gondolom túl. Euripidész majdnem minden drámáját azzal zárja, hogy „amire várunk, az sosem jön el, míg a sosemvártnak utat nyit a sors”. Ez a törvényszerűség nálam mindig működik.

hvg.hu: Mennyiben köszönhető ez a „nehéz kibírni” hangulat a magyar közélet állapotának?

S. N.: Magammal kapcsolatban aggályos lenne ebben a kérdésben nyilatkozni. Olyan, mintha azt latolgatnám, hogy a pályán való küzdelmeimet és botladozásaimat mennyiben okozza valamiféle képességbeli deficit, és mennyiben a körülmények.

Még nem találkoztam olyan mellőzött színésszel, aki tudja magáról, hogy nem elég tehetséges, csak olyannal, aki úgy véli, hogy nem kapott elég lehetőséget. 

De ami a közéleti állapotokat illeti, azt mondhatom, hogy egyre több olyan embert látok magam körül, akit tehetségesnek, kiemelkedőnek, vagy egyenesen „nemzeti kincsnek” tartok, és közben vagy méltatlan helyzetben van, vagy elment. Ez fájdalmas.

hvg.hu: Sokszor beszélt elismeréssel Schilling Árpád, Bodó Viktor és Mundruczó Kornél színházáról, utóbbi kettővel szakmai kapcsolata is volt. Hogy viseli, hogy alig vagy egyáltalán nem rendeznek már Magyarországon?

S. N.: Ha visszanézek az elmúlt évekre, erős hanyatlást érzékelek. De nem csak a kultúra területén. És nem csak a határainkon belül. Mindent összevetve, mintha valami furcsa disztópia lenne kibontakozóban. Azt hiszem, most jön az az idő, amikor a művészet igazán sokat tud adni, amikor túlélési eszközzé válik.

hvg.hu: Hisz ebben?

S. N.: Viccel? Kijevben játszanak a színházakban!