Schuler úr, az imént mondott fel a munkahelyén – mégpedig politikai okból. Miért döntött így?
Alapvetően azért, mert a Springer kiadó a nyilvánosság előtt ugyan mindig azt hangoztatja, hogy ellenzi az ideológiának alárendelt gondolkodást, saját maga viszont a vállalat stratégiai megfontolásai alapján nyilvánvalóan a szivárvány-mozgalom oldalára állt.
Nem felel meg mindez a kiadó újságírói alapelveinek, amelyeket ön is aláírt?
Ezeket az alapelveket képviselem én is, például azokat, hogy a demokrácia, a transzatlanti szövetség oldalán állunk, egyúttal pedig kiállunk Izrael Állam létezéshez való joga mellett. Ezekben az irányelvekben egyúttal szerepel az is, hogy felszólalunk a nemi hovatartozás alapján történő hátrányos megkülönböztetés ellen. Ez így teljesen rendben is van. Egy ideje viszont már nemcsak a szivárványos zászló lobog a kiadó székháza előtt, hanem a belső kommunikáció és a munkatársakkal történő bánásmód részeként egy olyan hangulat, olyan légkör alakult ki, amely alapján immár mindenkinek „szilárdan az LGBTQ mozgalom oldalára" kell állnia. Ezt írta le a BILD egyik főszerkesztő-helyettese is egy közleményében.
Én az egykori NDK-ban nőttem fel, ezért az ehhez hasonló megfogalmazások mindig egy figyelmeztető jelként hatnak rám – bár lehet, hogy a nyugatnémetek vagy a fiatalabb kollégák másként reagálnak.
Nyomásgyakorlással vádolja a Springer kiadót? Olyan légkört teremtenek, ahol a munkatársak úgy érzik, meg kell felelniük egy bizonyos ideológiának?
Egyértelműen. Természetesen nem olyan módon, mint tennék azt egy tekintélyelvű rendszerben, teszem azt az NDK idején, de mégis azt látom, hogy egyre több kolléga közösségi médiás profiljában jelenik meg a szivárványos zászló, egyúttal pedig szívesen osztják meg a Pride felvonuláson készített képeiket. Nehéz megmondani, hogy ez mennyire meggyőződés, vagy mennyire tudható be annak, hogy csak beállnak a sorba. Még az NDK-ból ismerem azt a jelenséget, amikor megelőző, túllihegő alázatból kialakul a csordaszellem. Pedig mindezidáig a Springer kiadó szilárd védőbástyaként állt ellen a kollektivista hajlamok és mozgalmak bármely megjelenési formájának.
Korlátozza ez az újságírói munka színvonalát?
Az újságírás sohasem lehet pártfogója semmilyen mozgalomnak.
Az újságírás önmagát képviseli, és szemben áll mindennel, ami tekintélyelvű. A szivárványos mozgalomban felismerem a tekintélyelvű kemény magot is. Nem „ csak azt", hanem „azt is" látom benne – egy olyan társadalmi modellt, amely le akarja küzdeni a hetero-normatív világképet. Egy olyan rendszerben éltem, ahol létezett egy társadalmi modell, és nekem teljesen mindegy, hogy mennyire jó szándékkal fogalmaztak meg egy ilyen eszmét vagy társadalmi célt – az újságírás nem arra szolgál, hogy támogasson egy adott társadalmi mozgalmat vagy hogy „szilárdan annak az oldalán álljon", ahogyan ezt annak idején mondták. Az újságírás mindig arra szolgál, hogy a történések mögöttes okát keresse, és adott esetben ezekkel ellentétes álláspontot fogalmazzon meg.
A Springer kiadóról beszél – kialakult ilyen azonosulási kényszer a német média más területén is?
Igen, mindez a médiában széleskörűen elterjedt. A trend Amerikából jön, ahol mindenekelőtt a kreatív iparban vált megszokottá a színészektől a legkülönfélébb művészeken át egészen az újságírókig. A Springer eddig a kevés kivétel közé számított. Valójában jó dolog fellépni a diszkrimináció ellen, de a szivárványos mozgalomnál már nem csak erről van szó. Példának okáért a szervezők visszamondták a Springer kiadó részvételét egy LMBTQ-állásbörzén, miután a Welt napilapban megjelent egy több szakember által jegyzett cikk, amelyben figyelmeztetni kívántak a a közszolgálati médiában elterjedt gender-propagandára. Ezzel visszaköszön az 1989 előttről jól ismert hangulat, amikor a tévesnek tartott magatartási formák esetében a politikai döntést sem várták meg az előzetes nyomásgyakorláshoz, hanem egyszerűen visszamondták adott esetben az illető részvételét egy eseményen. Ha ilyesmi történik, akkor nehogy már az legyen a reakció, hogy szolgalelkűen alávetjük magunkat ennek az ideológiának, hanem éppen ellenkezőleg: ezt a tekintélyelvű tendenciák előjeleként kell felismernünk.
Ráadásul számos ilyen riasztó előjel is van.
Mint például?
Nemrégiben a berlini Humboldt Egyetemen Marie-Luise Vollbrecht biológus tervezett előadását tartani „Csak két biológiai nem létezik" címmel. Ez egy olyan tény, amit a biológiában szemernyit sem vitatnak. Az előadás hírére a szivárványos aktivisták olyan nagyszabású tiltakozással fenyegették meg az egyetemet, hogy az intézménynek – valójában a tudás és a tudományos vita letéteményesének – le kellett mondania az előadást erről a valójában banális témáról, amit amúgy minden érettségiző megtanul a középiskolában. Mindez egy riasztó előjel, egy szabadelvű társadalomban ilyen esetnek nem lenne szabad előfordulnia.
Ezek szerint úgy látja, hogy a kiadó megadta magát az LMBTQ-aktivisták nyomásának, miután kitessékelték az állásbörzéről?
Nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni, hogy az igazgatóság elnökét, Matthias Döpfnert mi késztethette erre. Engem személyesen is biztosított arról, hogy a kiadót ebből az irányból kikezdhetetlenné kívánja tenni, és el akarja hárítani a vállalatot fenyegető kárt. Ez ugyan lehet, hogy így van, de azt is tudom, hogy vannak amerikai befektetőink, és hogy jelen vagyunk az amerikai piacon, ezért nagyon kényes ez a kérdés a kiadó számára, annál is inkább, mert mindez Amerikában igen nagy szerepet játszik. Én ezt mind meg tudom érteni. Amit nem tudok megérteni, az az, hogy ebben az esetben gazdasági és vállalati-stratégiai okokból felpuhítjuk az Axel Springer újságírói alapelveit, miszerint sohasem szolgáljuk a korszellemet, és mindig mindennek megkeressük a valós okait.
Miért lehet gazdaságilag hátrányos, ha szembeszállnak a korszellemmel?
A reklámügynökségek iparága gyakorlatilag egyöntetűen és hangsúlyosan a sokszínűség stratégiáját választotta. Nem is olyan régen volt egy olyan eset, amikor egy nagy ügynökség kijelentette, hogy a kritikus hangvételű Achse des Guten (A jó tengelye) című online kiadvány ne kapjon több hirdetést, mégpedig azért, mert ott a „helytelen" álláspontokat képviselik. Pontosan
ezzel kerül veszélybe a véleménynyilvánítás szabadsága: ha anyagi eszközökkel próbálják meg kieszközölni az egybehangzó véleményt.
Az Axel Springer valójában mindig szembeszállt ezekkel a jelenségekkel, és ezért is nagyon elszomorító, hogy házon belül kell most ilyen tendenciát tapasztalnom.
Hogyan reagált a kiadó vezetősége a felmondására, és hogyan reagáltak a munkatársai?
A kiadó részéről egyáltalán nem reagáltak azon kívül, hogy ragaszkodnak a rendes felmondási idő teljes kitöltéséhez, tehát hogy 2023 márciusáig tovább dolgozzak. Valószínűleg azért is teszik mindezt, hogy addig se nézzek más munka után. Különben nagyon széles körű támogatást tapasztaltam, és ezen igencsak meglepődtem, mert nem gondoltam, hogy a médiacirkusz kiemelt központi szereplője lennék. Több száz, kivétel nélkül pozitív hangvételű e-mailt, szöveges üzenetet és telefonhívást kaptam, egyes esetekben még igen magas szintű aktív politikusoktól is. Sőt olyanoktól is, akik a nyilvánosság előtt talán nem nyilatkoznának ennyire világosan. Örültek annak, hogy kiálltam a meggyőződésem mellett. Lenyűgözött, hogy ilyen sok és ilyen pozitív üzenetet kaptam, ami viszont azt is megmutatta, hogy az én lépésem csupán egy kivételnek számít, miközben egyre inkább a „gerincesség" hiányát figyelhetjük meg.
De igaz egyáltalán, amit nekik felrótt? A Bild és a Welt számos megjelent cikkben bírálja a woke és a cancel culture gondolatát.
A konszern kommunikációs osztálya is rendszerint így szokott érvelni. Miközben viszont éppen ezekre a jól látható cégérekre hivatkoznak, elhallgatják, hogy a vállalaton belül a „társadalmi nemek egyensúlyának" stratégiája érvényes.
Ennek az a célja, hogy a következő évek során a betölthető állásokat egyre inkább nemileg sokszínű munkatársakkal töltsék fel. Valójában tehát a vállalatnál egy olyan politikát folytatnak, ami pontosan az, amit a nyilvánosság előtt bírálnak. A nemek szerinti kötelező kvótát például elutasítjuk a Bild és a Welt napilapoknál. A vállalaton belül viszont pont ellentétes stratégiát folytatunk, hogy jobban megfeleljünk a korszellemnek.
Ezt hogyan kell pontosan elképzelnünk? Az állásinterjún rákérdeznek a szexuális orientációra?
Ezt nem tudom, de mindenképpen több nőt akarnak vezető beosztásba juttatni, szükség esetén úgy, hogy két ember közösen tölti be az adott pozíciót, és összességében is „tarkább" összetételre törekednek a dolgozók esetében. Semmi kifogásunk sem lehet az ellen, ha ez az egyveleg természetes úton alakul ki, például ha ennek megfelelően sok „egyéb társadalmi nemű" álláspályázatot kapunk. De én ellenzem azt, hogy megpróbáljunk mechanikusan elérni olyan társadalmi viszonyok létrejöttét, amelyek maguktól nem alakulnának ki. Ez egy olyan eszme, amelyet a szocializmusból ismerek: ha fogjuk az elképzelésünket a társadalomról, és megpróbáljuk azt ráhúzni egy országra, akkor az nem fog működni. A szabadelvű társadalom előnye az, hogy önszerveződő, és hogy az egyénnek és nem az ideológiának nyújtja a legnagyobb teret.
A felmondása az első ilyen eset, vagy további kollégák is bedobhatják a törölközőt?
Július elején egy a Bild-nél dolgozó kolléganő, Judit Sevinc Basad is hasonló okra hivatkozva mondott fel, és nyilvános levelet intézett Döpfnerhez. Felmondása mögött egy, a Springer kiadónál megtörtént eset állt. A Welt napilap öt tudományos szakember vendégcikkét hozta le: arra szólították fel a közszolgálati rádiót és televíziót, hogy szüntesse be a transzideológia kritika nélküli terjesztését. Ez többek között azért merült fel, mert például
az egyik leginkább nézett gyermekműsor, a négy és kilenc év közöttieknek szóló Die Sendung mit der Maus egy nagyon pozitív hangvételűre sikerült részt hozott le arról, hogy nővé változtathatja magát egy férfi.
Ez azért foglalkoztatta a tudósokat, mert szerintük nem fordulhat elő az, hogy a gyerekeknek azt mondjuk: ha bármilyen problémád van az életben, akkor próbálkozz a nemváltással.
Akkor viszont jó, hogy a Welt lehozta ezt a vitaindító írást.
Nos, a megjelentetésnek az lett a következménye, hogy az igazgatóság elnöke, Matthias Döpfner nyilvánosan és a munkatársaknak írt belső körlevelében is erősen kritizálta a cikket – szerinte rosszul írták azt meg, tobzódik az ellenérzésektől, és összességében ezt így nem lehet csinálni. Az, hogy egy médiakonszern igazgatóságának elnöke ekkora mellszélességgel fordul egyetlen egy cikk, ráadásul egy vendégszerző által jegyzett cikk ellen, amelynek a véleményéért a Springer még csak nem is tartozik felelősséggel, annyira megrázta a kolleginát, hogy inkább a felmondás mellett döntött.
Ha már a közszolgálati rádiónál és televíziónál tartunk: az ő feladatuk elméletileg az, hogy semlegesen és objektív módon tudósítsanak. Valóban ezt teszik?
Nem, sajnos egyre inkább nem ezt teszik. Ez részben az ott dolgozó újságírók véleményének tudható be. Egy felmérés szerint a német közszolgálati médiában dolgozó gyakornokok – tehát az újságíró-utánpótlás – 94 százaléka politikailag a zöldekkel vagy a baloldali pártokkal szimpatizál.
A véleményspektrum ennyire egyoldalú eltolódása nem lehet egészséges a kiegyensúlyozott tájékoztatás eléréséhez. Ráadásul a közszolgálati rádió és televízió következetesen használja a társadalmi nemeket hangsúlyozó nyelvezetet, annak ellenére, hogy erre nincs megbízatása. A magyar nyelvből kiindulva nehezen lehet megérteni, hogy ez hogyan is működik, amikor beszéd közben a társadalmi nemek nyomtatásban csillaggal jelölt sokaságát igyekeznek kiejteni, és különben is törekednek minden elképzelhető társadalmi nem szóbeli kifejezésére.
Ez rettentő dadogást, az emberi nyelv megcsonkítását szüli. Egyetlen hivatalos nyelvészeti szabály sem írja elő ennek a használatát, de mégis egyszerűen csak csinálják annak ellenére, hogy a felmérések tanúsága szerint a németek több mint háromnegyede elutasítja az ilyen indoktrínáló beszédmódot. Ezt viszont minden további nélkül figyelmen kívül hagyják, és helyette a közszolgálati feladatot korcsosítják el egy bizonyos világkép terjesztésére. Szerintem ez igencsak bosszantó.
Hogyan lehet ez? Vezetői szinten ez a politikai szándék?
Nem vagyok hajlamos elfogadni az összeesküvés-elméleteket. Azt látom, hogy a kreatív iparágakban mindig hajlamosak inkább a balos zöld és progresszív irány felé hajlani. Szerintem ez inkább a média önszerveződésének a következménye. Az a probléma, hogy nincsen semmilyen szabályozás. Nem lehet kvótákat bevezetni a konzervatívokra és a liberálisokra. A véleményalkotásban egyszerűen megjelent ez az aránytalan balra tolódás és ez sajnos bizalomvesztést okoz a nagyközönség körében, ami egyre inkább mérhető is. Ezt tetézik a közelmúlt sokasodó botrányai is, amikor a közszolgálati rádiók és televíziók vezető munkatársai közpénzeket pazaroltak el vagy használtak fel saját célra.
Hogyan lehetne jobb a szabályozás?
Ehhez sajnos nincs eléggé kiterjedt fantáziám, hiszen nem lehet kvótákat bevezetni a meggyőződésre.
Ez a probléma számos országban fennáll, és valójában csak egy minél inkább sokszínű médiával törhető meg. Ezen kívül ma már egyre több az online média és online rádió is, ahol megpróbálnak nagyobb sokszínűséget biztosítani. Állami szabályozással aligha érnek el valamit.
A megfelelési kényszer az újságírásban a társadalom átfogó, tehát más területeken is jelentkező problémáját jelzi?
Nagyon rossz a helyzet a művészeknél, náluk áll a bál, amint valaki olyan véleményt fogalmaz meg, ami nem illik a képbe. A kabaréműsorokban rendszeresen fellépő Dieter Nuhrt a közösségi médiában komoly össztűz alá vették, amikor vette magának a bátorságot ahhoz, hogy Greta Thunbergen viccelődjön.
Amikor pedig az igencsak közkedvelt műsorvezető, Barbara Schöneberger mellékesen megjegyezte, hogy szerinte butaság, ha a férfiak sminkelik magukat, óriási botrány tört ki, mert a homoszexuális férfiak homofób megjegyzésnek tartották azt. Ez olyan társadalmi hangulatot tükröz, amelyet nem szeretnék elfogadni. Nem szeretném, ha bármelyik társadalmi csoport, amely érintve érzi magát, agresszív eszközökkel próbálja meg visszavonatni mások véleményét. Ezek a jelzések a korábbi legsötétebb időkre emlékeztetnek.
A társadalom hagyja, hogy a média ideológiailag átalakítsa? Vagy valamikor kibontakozik egy érdemi tiltakozás ez ellen?
A német társadalom nem hajlamos az érdemi tiltakozásra. A választásokon a polgárok fele otthon marad, mert a politikai rendszer egészét nem tartja megváltoztathatónak vagy csak eléggé érdekesnek. Felzúdulásra inkább ne számítsunk.
Milyen német média kínál még a hagyományos értelemben vett minőségi újságírást?
A Focus hetilapnál látom a vélemények jelentős sokszínűségét.
A Svájcban megjelenő Neue Zürcher Zeitung jelentősen kibővítette a németországi kiadványát, mert nagyon megnőtt iránta a kereslet. Igazából ezek jutnak eszembe először.
Hogyan tervez most az elkövetkező időszakra?
Több szakmai lehetőség közül választhatok, és valamikor döntenem is kell – érdekes módon a felmondásom okozta felzúdulás miatt néhány újabb jó ajánlatot is kaptam, ezért most még több lehetőség közül választhatok.