November végén lehetetlen világos nappal hazaérni. Általában már besötétedik, amikor elindulok a múzeumból, s tudom, nem láthatom a lemenő nap fényében csillogó aranyhidat a Velencei-tavon, amikor végre megérkezem. A minap azzal hívott fel az egyik lányom, hogy útközben ugorjak be a Lidlbe egy pudingért. Szinte már szánni való, ahogyan állandóan összekeverem az Aldit és a Lidlt, ezt a két hasonló, egymástól mindössze két kereszteződésnyire lévő nagyra nőtt fémdobozt, úgyhogy óvatosan kérdeztem meg: melyik is a Lidl? Az, amelyik a focipálya helyén van, vagy a másik?
– Focipálya? Milyen focipálya? – értetlenkedett a lányom, s én hiába is magyaráztam volna, hogy a főút mellett valamikor nem bevásárlóközpont állt, hanem a falusi nagypálya, ahol mi vagy mások játékát csodáltuk, vagy magunk is a bőrt rúgtuk, mindez semmit sem jelentett volna neki.
Eltűnt a pálya, a gyep helyén térkő, beton és acélszerkezet dicsőíti korunk új vallását, a fogyasztást. Gyermekkorunk kultikus helyszínének eltűnésével párhuzamosan végképp elveszett a futball iránti rajongásom is.
Pedig imádtam a focit és a ráépülő kultuszt is. Képes voltam fizikai küzdelemre egy-egy videotonos relikviáért: ma is őrzöm a csapatkapitány Csongrádi Ferenc ingének egy darabját. 1985 májusában az UEFA-kupa madridi döntőjéről hazatérő csapattagok a székesfehérvári Velence Szálló (ma Hotel Magyar Király) erkélyéről köszöntötték a rajongókat, akkor repült az ing a közönség közé. Majd amikor a csapattagok végig haknizták a megyét, a gárdonyi tanácsházán izgatottan álltam Csongrádi elé, hogy dedikáltassam vele a vászondarabot. A zseniális csatár, Szabó József közben jót mosolygott a döbbent Csongrádin („Te tényleg egy darab ruhát akarsz aláíratni?”), és az előtte álló 13 éves rajongóján. Semmivé foszlott a régi dicsőség, már csak Csongrádi sok évvel későbbi telefonhívásai jutnak az eszembe, amikről inkább nem írok, mert méltatlan lenne, vagy éppen Kovács Feri bácsi öregedő kézfogása Felcsútról, pár sörözésem az egykor betonhátvéd Horváth Gáborral (aki előtt titkoltam, hogy a nővére volt a némettanárunk a Telekiben). Akkor minden focistának tudtam a nevét, ma is fejből fújom a ’85-ös csapat összeállítását, és eredményeit. Nagynéném a Videoton gyárban dolgozott, másodállásban pénztárosi munkát vállalt a stadionban, s mi neki könyörögtünk, hogy engedjen be bennünket a meccsekre, mert amit Disztl, Burcsa és Májer csinált, azt látni kellett, nem elégedtünk meg a Videoton Super Color tévénken való közvetítésekkel, pedig micsoda attrakció volt az első színes televíziónk, amit édesapám a ’80-as moszkvai olimpiára vásárolt. Ma egy játékost sem ismerek a Videotonból (bocsánat, a MOL Fehérvár FC-ből – a csapat pontos nevét is ki kellett keresnem az interneten), de nem is élnek közöttünk a focisták, nem járnak Agárdra bulizni, talán még magyarul sem beszélnek. Letettem arról, hogy egyszer majd egy nemzetközi sikersorozat után a gárdonyi városházán meghallgassam a csapattagok élménybeszámolóját, elmúlt az ez utáni sóvárgásom is, ahogyan megszűnt a kilencvenes években évekig az NB I-ben játszó agárdi Gázszer FC is.
Sosem volt tehetségem a futballhoz, egyedül a kapuban éreztem jól magam, szerettem vetődni, és nagy kapáslövésekkel előre bombázni a labdát.
Az osztálytársaim 38 év távlatából is emlegetik azt a meccset, amikor egy sárga gumicsizmában védtem egy fontos iskolai tétmeccsen.
Kulcsos gyerek voltam, madzagon lógott a nyakamban a lakáskulcs, amit éppen a mérkőzés napján hagytam otthon. Ám ezzel csak akkor szembesültem, amikor hazamentem az edzőcuccomért. Még nem létezett mobiltelefon, nem jött értem felmentősereg, csak a villanyórába elzárt gumicsizma, és az erkélyen száradó rövidnadrág volt kéznél, ezekben mentem vissza védeni. Először ki akartak zárni, majd megkegyelmeztek: végig játszhattam a mérkőzést, felemás eredményt hozva a csapatunknak. Ezután évekig nem rúgtam labdába, végül sok évnyi egyetemi focizás után a Magyar Műhely avantgárd irodalmi találkozóin és a Tokaji Írótábor Kukorelly Endre szervezte íróválogatottjában fociztam – csekély sikerrel. Nagy ritkán elmegyek egy-egy mérkőzésre vagy a nemzeti 11 meccseire, de nem szelfizek, s nem kürtölöm világgá, hogy igazodom a trendhez. Legfeljebb a hullámzó tömeget fotózom, és az új épületek izgalmas részleteit, mert számomra a legnagyobb örömet az új épületek esztétikája nyújtja, bár pár éves az Európa Bajnokságon nyújtott teljesítményünk engem is magával ragadott: egy kis időre újra ’85-ben éreztem magam.
A világbajnokságokat viszont mostanáig mindig követtem. Élveztem a bravúros játékot, mindig valamelyik esélytelen csapatnak szurkoltam. A horvátok sikere után hetekig a szurkolói sapkájukban jártam, mert úgy éreztem, ez egy közép-európai csoda volt, kicsit a miénk is. Boldogan osztoznék velük a mi sikereinkben is. Idén is készültem, először a fogadó országról olvastam el mindent, ami a kezem ügyébe akadt, aztán a kijutott csapatokra fókuszáltam, ám végül elvette a kedvemet az a hecckampány, ami elindult. Amikor már nem a sport, nem a játékosok tehetsége és kitartó munkája, s nem is a nemzetek nemes és tiszta versengése, nem a jó foci nyújtotta öröm és szórakozás a fontos, hanem a nyugati világ félrecsúszott identitásküzdelmei, s ezek ráerőszakolása az egész világra, akkor én inkább távol maradok a televíziótól. És csak remélem, hogy egyszer térdeplések, szájbefogások, szivárványos karszalagokról folyó viták, és a FIFA-t szétverni akaró törekvések nélkül is lesz világverseny, ahol újra a játék, a küzdelem, a nemes versengés öröme kerül a középpontba.
A szerző író, költő, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója.
(Borítókép: Hátul Disztl Péter, Szabó József, Csuhay József, Novath György, Disztl László, Végh Tibor, gugol Májer Lajos, Vadász Imre, Burcsa Győző, Horváth Gábor, Csongrádi Ferenc a Videoton csapata a kupadöntő előtt, melyet a Real Madrid csapatával játszottak. A mérkőzést 1:0-ra a Real nyerte mely így összesítésben 3:1-es eredménnyel az UEFA-kupa győztese lett. Fotó: Németh Ferenc / MTI)