Miért ilyen kövér? Fogyjon le! – még az egészségügyben is megkapják ezeket a mondatokat azok, akik – jellemzően már valamilyen szövődmény-betegséggel, magas vérnyomással, endokrinológiai problémával, cukorbetegséggel – odakerülnek. És akkor az általános közvélekedésről, vagy a családi, baráti „jóakarókról” még nem beszéltünk: kevesebbet kell enni és többet mozogni, egyébként is, a fogyás csupán akaraterő kérdése.
Nos, egyáltalán nem. Nem véletlenül várták úgy a kisebb-nagyobb súlyfelesleggel élők Lukács Liza legújabb könyvét, hiszen a népszerű pszichológus szemlélete úttörőnek számít az evéshez kapcsolódó nehézségek felgöngyölítésében: olyan komplex problémát tár elénk, amelynek a megoldásához nem spórolhatunk meg egy komolyabb önismereti utazást.
A jó hír az, hogy ezen az úton nem egyedül kell végigmennünk, hanem a szerző értő és empatikus vezetésével, amelynek során segít bevilágítani a lelkünk olyan zugaiba, ahova eddig nem mertünk, vagy nem akarunk bemerészkedni. Emellett gyakorlati javaslatokat is ad, amelyek véletlenül sem arról szólnak, hogy miből mennyit „ehetünk”. Az ilyesfajta diéták ugyanis, ha nem kíséri mélyebb lélektani munka, csak ideig-óráig tarthatók.
Legalább kóstold meg!
Lukács Liza tudja, miről beszél, hiszen maga is járt már ott, ahol az azóta hozzáforduló számos páciense. „Sok évig magam is úgy tekintetem a saját súlyproblémáimra és evési zavaraimra, mintha azok nem lennének mások, mint hibás döntések, kudarcok, belső és külső hiányosságok, amelyeket – bárhonnan is erednek – nem vihetek tovább” – írja.
A fordulópontot az jelentette számára, amikor elkezdett közelebb merészkedni mindahhoz, ami benne van. Ehhez pedig nem kell több akaraterő, mint amennyit a túlsúllyal élők már eddig is megmozgattak – hiszen az újabb és újabb diétákkal nagyon is sok akaraterőről tettek tanúbizonyságot –, de a valódi kérdés egyébként sem az, hogy mennyire erős az akaratunk, hanem hogy miért eszünk rendszeresen többet, mint amennyire a szervezetünknek szüksége van. És ez vezet el minket a megoldáshoz.
A könyv eloszlat néhány, az evés pszichológiájával kapcsolatos tévhitet, és másfajta megközelítést javasol. Első körben érdemes végignézni, hogy a családunkban milyen mondatok hangzottak el az étkezéssel kapcsolatban akár nemzedékről nemzedékre. „Ki lesz az angyal?”, vagyis ki eszi meg először az ételt, mintha az étkezés valami verseny volna. „Legalább kóstold meg!” – na, ezt sokan nagyon klassz, humánus megoldásnak gondolják, miközben ha annak az ételnek a szaga, színe, állaga nem kívánatos a gyerek számára, akkor miért is kell erőltetni?
Annak, hogy mindent meg kell enni, ami a tányéron van, lehetett létjogosultsága egy olyan korban, amikor szűkösek voltak a források, de most túlevéshez vezethet, főleg, ha nem is szedhet mindenki magának, mert anyuka porciózza ki az ételt, így a gyerek se tudja megtanulni, mennyit érdemes kiszednie, mennyi a szükséglete. „Azt a keveset már csak nem hagyod ott” – ráadásként ezt is megkaphatja.
Kizárt, hogy ennyitől jóllaktál!
A szedés szokása már átvezet oda, hogy gyerekkorunkban mennyire tartották tiszteletben a határainkat – úgy általában, és kimondottan az evéshez kapcsolódva is. Jelezhettük-e, hogy mikor vagyunk éhesek, mikor laktunk jól. Ha pedig már kialakult a súlyfelesleg, akkor lehet aggódni – akár gyerekről, akár felnőttről van szó –, mert ez még mindig könnyebb, mint szembenézni azzal, hogy nem hallgatjuk meg a másikat, nem vagyunk érzékenyek egymásra.
Az érzelmi evés (szoktuk azt a kifejezést is használni, hogy stresszevés) lényege röviden összefoglalva sokaknak akár ismerős is lehet, vagyis hogy azok, akikben az étkezés összefonódott bizonyos alapvető lelki szükségletetekkel – mint a biztonságérzet, a megnyugvás, a szeretet kifejezése, az összetartozás érzése –, gyakran nem fizikai, hanem érzelmi éhség miatt esznek, csak ennek aztán ritkán nézünk a mélyére.
Azt kell megérteni, hogy más az a késztetés, ami az ételekhez fűzik őket, ezért nem lehet egyszerűen az „egyél kevesebbet” jótanáccsal „segíteni” nekik, sőt, ez még vissza is veti őket a helyes táplálkozás felé vezető úton.
Ez ugyanis azt üzeni, hogy valami nem stimmel veled, nem vagy jó, nem vagy így, ahogy vagy szerethető, elfogadható, és ez csak erősíti például azt az elutasítottság-érzést, ami miatt az ember olyankor is eszik, amikor nem lenne rá szüksége. Ez az érzés pedig, mint annyi minden más – figyelem, itt már kezdünk a mélységekbe ereszkedni – bizony a gyerekkorban gyökerezik, és nem könnyű szembenézni mondjuk azzal, hogy gyerekként mennyi elutasításban, meg nem értésben volt részünk.
Hogy kíváncsiak voltak-e ránk, vagy bizonyos érzések – düh, harag, fájdalom, kétségbeesés – nemkívánatosak voltak, esetleg egyenesen le voltak tiltva, és így a szorongás, a stressz nem talált utat magának, a lélek viszont megnyugvásra vágyik, és ezt rövidtávon megadhatja az evés. Esetleg érvénytelenítették az érzéseinket, hogy az nem is úgy van, nem jól érezzük – a táplálkozás területén például azt mondák, hogy „nem igaz, hogy az a két falat már nem fér beléd”, vagy „kizárt, hogy ennyitől jóllaktál”. Ebben a miliőben a gyerek nem tudja megtanulni, mikor bízzon a saját teste jelzéseiben, a gondolataiban, az érzéseiben.
A kötődési minták és a testszégyenítés
Mindez pedig szorosan összekapcsolódik azzal, hogy kicsi korunkban a gondozónk, vagyis általában az édesanyánk, illetve a szüleink jelzései alapján milyen kötődési minta alakult ki bennünk. A kötődési mintákat Lukács Liza egy másik, szintén hiánypótló művében írta meg: a Hogyan szeretsz? Kötődési sebeink gyógyítása című könyv részletesen leírja a kötődési mintázatokat, és lám, ezek fontossága itt is előkerül.
Ha az első életévünkben a szeretet, az elfogadás és az elismerés volt az alapélményünk, akkor biztonságos kötődésűek leszünk, ha viszont ez a kapcsolódás a következetlenség és az elutasítás jegyeit hordozza, akkor a bizonytalanság fogja jellemezni a kapcsolatainkat. Úgy fogjuk érezni, nem vagyunk méltók a figyelemre, jobbá kell válnunk ahhoz, hogy elfogadjanak. Az evészavarral küszködők az utóbbiak közül kerülnek ki.
És ha még mélyebbre merészkedünk a lelkünkben és a gyerekkori tapasztalatainkban, akkor felidézhetjük mindazokat a helyzeteket, amikor a testünkkel kapcsolatos megszégyenítés áldozatai lettünk, kedve egy orvosi vizsgálattól a testnevelés órákon át egészen odáig, hogy melyik családtag milyen megjegyzést engedett meg magának. És megtudhatjuk azt is: az, hogy gyerekkorunkban engedték-e, hogy milyen frizuránk legyen, mélyen összekapcsolódik azzal, hogy ki tudtuk-e alakítani a testünk fölötti kontrollt.
Kapkodó menzások
Lukács Liza nehéz utakra visz, de mélységes megértéssel. Ha mindezeket a fájdalmas felismeréseket összegyűjtöttük, akkor abban is segít, hogy mit kezdünk velük. Hogyan tudjuk erőforrássá alakítani és konkrétan az étkezésünkkel kapcsolatos változások szolgálatába állítani.
De a könyv egyáltalán nem csak azoknak szól, akiknek bármilyen súlyproblémájuk van, hiszen ez csupán tünete lehet annak, ahogyan nemzedékről nemzedékre átadjuk a hibás családi szokásokat és mintákat, azt például, hogy nem vagyunk érzékenyek és nyitottak a másikra – függetlenül az étkezéstől.
A kötet szól mindazoknak – orvosoknak, pedagógusoknak, szülőknek, nagyszülőknek –, akik segíteni tudnak abban, hogy minél kevesebb olyan szituációnak, megjegyzésnek legyenek kitéve gyerekek, felnőttek, amelyek a táplálkozási zavarok kialakulásához vagy fenntartásához vezető lelki sérüléseket okoznak. A könyv érint számos olyan területet, ahol nem jól működik az étkezéshez való hozzáállás: az iskolás gyerekeknek például gyakran egy 10-15 perces szünet áll rendelkezésre ahhoz, hogy megebédeljenek, pedig nincs az a fontos matematikai vagy földrajzi ismeret, ami miatt érdemes egy életre elrontani a gyerekek étkezéshez való viszonyát.
A Ne cipeld tovább! Örökölt családi minták a táplálkozásban és az érzelmi evés című könyvet a Kulcslyuk Kiadó adta ki, mint számos hasonló munkát, ami lehetővé teszi, hogy tudatosabban foglalkozhassunk a lelki egészségünkkel.
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)