Korai még temetni a középkort. Bár novemberben számos internetes portál beszámolt róla, a hír szinte visszhangtalan maradt: húsz évnyi fölényes piacvezetés után az RTL múlt ősszel elveszítette első helyét a tévécsatornák nézettségének versenyében. Bár a kereskedelmi televíziók valamennyi műsora rengeteg nézőt vesztett az elmúlt évtizedben, ez nem változtat azon a tényen, hogy a TV2 nevéhez méltatlanul immár a vezető pozícióban áll, az RTL helyzete pedig januárban sem javult. Ősszel a Nagy Ő, az Ázsia Expressz és a Farm VIP, tavasszal pedig a Szerencsekerék hozta meg a TV2-nek a két évtizede várt sikert.
Aki ismeri a kereskedelmi televíziózásról vallott nézeteimet, azt gondolhatja, hogy nekem ez tulajdonképpen mindegy – elintézhetném az ügyet azzal az ilyenkor használatos frázissal, hogy minden pofon jó helyre megy, de nincs kedvem vállat vonni a fordulat felett.
Annak örülnék, ha az RTL-t és a TV2-t magasabb kulturális nívón álló tartalomgyártók váltanák le
– olyan alkotóműhelyek, amelyek ha részben meg is őrzik a maguk kereskedelmi jellegét, nem ragaszkodnak dogmásan a globális tudatipar százszorosan kipróbált formátumaihoz, a társadalmi folyamatok vizsgálatában és az egyetemes értékek megőrzésében pedig hajlandóak legalább némi felelősségvállalásra.
A nemzetközi televíziós piacon számos példa van igényes és nívós tartalom előállítására: a világ legrégebbi nemzeti műsorszolgáltatójától, a BBC-től a kereskedelmi és közszolgálati funkciókat egyaránt betöltő ORF-csoporton át az előfizetéses modell zászlóshajójáig, a globális és lokális tartalomgyártást végző HBO-ig számos tévétársaság tekinti feladatának a vizuális értékteremtést és értékmegőrzést, akkor is, ha ezeket a kifejezéseket hallva a hazai televíziós producerek csak lesajnálóan mosolyognak – elvégre a tévé kulturális intézmény, akkor is, ha erről még senki nem hallott Magyarországon. A kereskedelmi tévések örökös érve, hogy ők csak szórakoztatnak. A plázában töltött órák ürességélményét nyújtó globális formátumok kényszeres átvétele és szolgai alkalmazása a hazai televíziózást a legalja ízléshez és az erkölcsi elvárások teljes hiányához rendelte – senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy a nézőket nem a szél fújta el a tévéképernyők elől. A drasztikusan bezuhant nézőszámok magyarázataként persze lehet a megváltozott tartalomfogyasztási szokásokra, konkrétan az internet elterjedésére mutogatni, de csak a hülyék meg a kereskedelmi tévések nem látták előre, hogy ha a televíziós kínálat a hirdetések tömegébe illesztgetett alibiinterjúkra meg a tét nélkül kavart, erőltetve előadott és soha senkit nem sértő „botrányokra” korlátozódik, akkor erre a minőségű szórakoztatásra előbb-utóbb csak a tanulatlanok meg a tévékészülékre még ma is oltárként tekintő öregek lesznek kíváncsiak.
Az RTL az elmúlt két évtizedben versenytársát többé-kevésbé szabályos piaci szereplőként egy többé-kevésbé szabályozott versenyben múlta felül. Sajnálatos, hogy ez a tematikájú vetélkedés szolgált évtizedeken át magyarok milliói számára a kapitalizmus működésének példázatául, de tagadhatatlan, hogy az RTL e tekintetben a liberális piacgazdaság híveinek egyfajta látványprojektje volt – így működik egy nyugaton bejegyzett részvénytársaság, így prosperál és diktál tempót kihívóinak egy sikeres vállalkozás, ha békén hagyja az állam: hatékonyan, szenvtelenül és lelkiismeretlenül, a célra koncentrálva élre tör, tartósan ott marad, és tetemes profitot realizál.
Bár Dirk Gerkens távozása kapcsán sokat lehetett olvasni magánzsebekbe áramló pénzekről, az RTL, mint vállalat azonban kétségtelenül sikeres volt. A TV2 szüntelenül változó menedzsmentje, megrögzött követő stratégiája és szánalmas formátumkopírozásai, a félreértés, mely szerint a konzumkulturális versenyben a léc alatt kell átférnie, örökösnek hitt második helyre pozícionálta a „család tévéjét” – már ha emlékszik még valaki erre a szerénytelen szlogenre a TV2 utolsó sikeres időszakából, az ezredforduló éveiből.
Csakhogy az RTL két hibát is elkövetett. Egyik a múltban gyökerezik: városi legenda hirdeti, hogy Orbán Viktor soha nem bocsájtotta meg az RTL-nek a tévécsatorna csapásmérő célú politikai showműsorát, a Heti Hetest, amely a konszenzusok írmagját is felszámolta Magyarországon, és hétről hétre kinyilvánította, hogy a hatalomért folytatott kommunikációs harcba bármi belefér – úgyhogy Magyarország örökös miniszterelnöke addig nem nyugszik, míg valamelyik oligarchájával fel nem vásároltatja a tévétársaságot a luxemburgi tulajdonosoktól. Az RTL másik hibája az volt, hogy kreatívjai fölényükben olyannyira elkényelmesedtek, hogy elszaladt mellettük az idő, és így nem vették észre a változást: amíg ők önfeledten királykodtak, Magyarország hellyel-közzel működő kapitalizmusból félig feudális, félig irányított kapitalista hűbérállammá vált.
A TV2-nél az egymást eredménytelenül váltó menedzsmentek kudarcos korszaka lejárt: az Andrew G. Vajna képezte rövid átmenetet Mészáros Lőrinc uralma követte, és a TV2-be ennek megfelelően elkezdett ömleni a tisztázatlan forrásból származó pénz, amiből aztán
a cég az összes semmirekellő celebet felvásárolta, Szalai Vivien Tények című rémhíradója pedig az infotainment valóságtól sikeresen elidegenített kereteit már nem kereskedelmi, hanem kifejezetten politikai érdekeket szolgáló „hírekkel” töltötte meg.
A TV2 mögé fokozatosan felsorakozott valamennyi összehangolt vezetés alatt álló írott és online, vidéki és fővárosi bulvár- és közmédium, s ha lassan is, de végül beérett a siker: ma már a TV2 a mintaprojekt. Annak, aki hajlandó meglátni, hogy miként hozza a magyar állam olyan helyzetbe a neki tetsző vállalkozásokat, hogy abban már lehetetlen legyen veszíteniük, az RTL és a TV2 története önmagánál messzebb menő tanulságot is hordoz.
Az európai labdarúgást, a globális kapitalizmus egyik leghívebb reprezentációs modelljét nyomon követők az elmúlt évtized során megfigyelhették, hogy az oligarchák meg az olajsejkek feudálisan működő klubjai, mint mondjuk a Chelsea vagy a Manchester City miként szerzik meg nagyobb tőkeerejük révén a legjobb játékosokat az olyan kapitalista alapon gazdálkodó egyesületek elől, amilyen például a Liverpool vagy az Arsenal – senki számára nem lehet kétséges, hogy korlátlan erőforrásai révén az előbbi modell az életképesebb. Michel Platini az Európai Labdarúgó-szövetség Financial Fair Play nevű szabályozását is úgy alkotta meg, hogy a színpadias gesztusokkal hirdetett pénzügyi sportszerűség véletlenül se fenyegesse az „olajklubok” hegemóniáját. A feudalizmus sejkek és oligarchák uralmának képében visszavág: a TV2 tőkeerőből földhöz veri az RTL-t – épp ahogy maguk a tőkés társaságok söprik félre útjukból a csekélyebb erejű versenytársaikat. Nem csoda, hogy nem hat meg senkit a siránkozásuk: pénz beszél, kutya ugat – keserves lehet érezni annak az ostornak a csapásait, amelyet korábban maguk a részvénytársaságok csattogtattak riválisaikat felvásárolva, joggal üldözve, a darwini versenyre, mint a kiválasztódás tanára önérzetesen hivatkozva, aztán mégis lépten-nyomon beavatkozva, a piac kiválasztómechanizmusaiban mégse bízva, nyálkás pr-kampányokba fojtva az igazságot.
Érdemes-e sírni a kapitalistákért, amikor épp kilicitálják őket a pozíciójukból? Érdemes-e sírni azokért a kapitalistákért, akik minden tekintetben csak ártottak a magyar nyelvű kultúrának azzal, hogy a nemzetközi formátumok repülőtereket meg plázákat idéző sterilitásával lúgozták ki, az érvénytelenség szellemi-lelki dögvészét pedig érdekességnek meg mulatságnak hamisították, Antal Imre helyére Istenes Bencét állították, és úgy diktálták Magyarországnak a szociális-kulturális érzéketlenséget, hogy a TV2 bottal üthette a nyomukat? Nos: kapitalistákért olyasmi miatt, ami a piacon törvényes körülmények közt történik velük, könnycseppet ejteni nem érdemes. Hogy ezek a körülmények nem teljesen piaciak? Ez tényleg probléma a tőkés társaságoknak, amikor lobbi címén kormányhivatalok munkáját térítik el szó szerint kivásárolva az állampolgárokat a szuverenitásukból, úgy hajlítva temérdek pénzükkel a piacot, hogy az ő fölényüket biztosítsa? Tényleg problémásak a nem tisztán piaci viszonyok a tőkés társaságoknak, amikor Latin-Amerikában komplett államokat vásárolnak fel és szolgáltatnak ki a tőkefölényüknek?
A válasz egyértelmű: a kapitalisták bármikor készen állnak felszámolni a piaci versenyt, ha az érdekük épp úgy kívánja – nem kétséges, hogy értük sírni kár. Érdemes és helyes azonban sírni a kapitalizmusért – s nem is önmagáért, hanem azért a társadalmi rendért, amellyel jár: a polgári társadalmakért. Jól működő kapitalizmus nélkül nincs jogbiztonság, a nem elég nagy embert vagy a nem elég nagy vállalkozást nem védi semmi az olyan uraságok kényétől-kedvétől, akik a vagyonukért nem a teljesítményükkel, hanem a vérvonalukkal vagy a lojalitásukkal fizetnek.
József Attila jól látta, hogy „jogállamban a pénz a fegyver” – feudalizmusban meg az adomány.
Harminc év után el lehetne végre magyarázni a magyaroknak, hogy az út a feudalizmusból a szocializmusba csak lesöpört padlásokon meg friss holttestek véres halmain át vezet. Nemcsak a polgári társadalomhoz meg a jogállamhoz, de egy gondoskodó, tényleges létbiztonságot nyújtó szociális piacgazdasághoz is jól működő kapitalizmus kell – Dániánál, Norvégiánál, Izlandnál és Svédországnál erre jobb példa nincs.
A multinacionális részvénytársaságok természetüknél fogva lelkiismeretlenek és ártalmasak – versengésük, a kapitalizmus gátlástalanságuk és bélpoklosságuk ellenére az emberi történelem legszabadabb, legbiztonságosabb és legszolidárisabb társadalmait termelte ki, s ennek magyarázata épp az a sokszereplős játéktér, amit nem torzít el olyan résztvevő, amelyiknek korlátlanok az erőforrásai. Az a rossz hír, hogy a feudalizmussal a születési előjogok rendszere és a vertikális hierarchia érvényesülése vág vissza: az, amit a magyarság 1848-ban és 1956-ban is sikertelenül próbált meghaladni. Az ugyanerre vonatkozó 1990-es kísérletet Gyurcsány Ferenc 2006-ban megbuktatta, és Orbán Viktor 2010-ben felmondta. A jogi-üzleti kapcsolatok helyébe személyi függőségek viszonyai lépnek – a még rosszabb hír pedig az, hogy ez a folyamat nemcsak Magyarországon zajlik, hanem jelei a világgazdaságban és a világ társadalmaiban is tapasztalhatók. Ahol az üzlet a politikának adja át a helyét, a pénz szerepét visszaveszi a vér, a jog helyébe pedig a kegy és az önkény lép.
A szerző kritikus, publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Index)