Életében négy albuma jelent meg, halála óta több mint száz – 80 éves lenne Jimi Hendrix

Ez a legnagyszerűbb dolog, amit valaha hallottam

– mondta a legenda szerint 1967 elején valamikor a Polydor lemezcég új kiadványokért felelős vezetője, Horst Schmaltze, miután végighallgatta a nem sokkal ezután, májusban ki is adott Are You Experienced című első Jimi Hendrix-album dalait.

Ezután a gitáros még három évet élt és három albumot adott ki, amelyekkel – és persze a koncertjeivel – örökre beírta magát a rockzene történetébe.

Mindössze 27 évig tartó életét már többször bemutattuk (például itt), így most arra gondoltunk, inkább megkérdezünk néhány blues-, jazz- és klasszikus zenészt, valamint szakírót arról, hogy mit jelent számukra Jimi Hendrix. Így talán közelebb kerülünk az afroamerikai, cseroki indián és fehér felmenőkkel rendelkező gitárzsenit körül lengő misztériumhoz. Tulajdonképpen nem nagyon szokott arról vita lenni, hogy ő volt a valaha élt legjobb és legnagyobb hatású rockgitáros, aki megpróbálta közel hozni a „földhöz” (egy bluesos, dzsesszes vagy funkos alapritmushoz) az „űrt” (az improvizációk során hallható pszichedelikus hangzást), de vajon mennyire aktuális ma a zenéje, mennyire élő és mi mindenre ható ma az életműve?

Tátrai Tibor – Hendrix legismertebb magyar követője, tolmácsolója, Kossuth-díjas gitáros, zeneszerző, egy sor zenekarnak volt tagja a Hobo Blues Bandtől a Tátrai Bandig, jelenleg a Godfaterben játszik:„Elhatároztuk, hogy feltúrjuk a színpadot. Na, ez a hozzáállás is Hendrixtől jött”

Amikor annak idején, 16 évesen meghallottam Jimi Hendrixet, az számomra minden volt. A Mennyország zenéje volt. Ha csak eszembe jut például az All Along The Watchtower, feláll a karomon a szőr azoktól az érzelmektől, amit ez a dal jelentett, és jelent ma is nekem. Ahogy abban a gitár szól, annál nemhogy elképzelni nem tudtam jobbat, de be se fogadtam évtizedeken keresztül senki más gitárost. Hendrix ugyanis nem gitározott, hanem közölt: a lelkéből jövő érzelmeket adta ki. Pont az a bajom mostanában, hogy a mai gitárosok kicsit elpuhultak. Ide is elért a nagy píszí, és a gitármuzsika pont nem a píszíről szólt soha.

Nem mondom, hogy mindig Hendrix volt számomra a középpontban, voltak olyan bandák, ahol nem arra volt szükség, hogy „úgy gitározzak, mint az állat”. De ha el is távolodtam tőle, mindig rá-rátaláltam, és mindig rácsodálkoztam, mi mindent adott nekem. A gitározás számomra mindig is a technikáról szólt, hogy le tudom-e gitározni, meg tudom-e csinálni, de közben sosem ez a lényeg. Minden felvételnél és minden bulin az a lényeg, hogy milyen ívet, milyen nyomást, milyen szuggesztiót adok át a hallgatóknak. Számos nagy művészt ismerek, akiknek arról szólt a pályafutása, hogy elérje a művészetében ezt. Hendrixnek csípőből ment.

Megfogta a hangszerét, és „durr bele”, a lelke szakadt ki.

Vannak olyan zenekarok, akik úgy csinálnak, mintha ők is ebben a felfogásban játszanának: terpeszállás, fejrángatás, de közben ők maguk is elalszanak. Olyan rock and rollt játszani, mint amit mi a Godfaterrel csinálunk, cseppet sem korszerű, de nem érdekel. Mi elhatároztuk, hogy feltúrjuk a színpadot. Na, ez a hozzáállás is Hendrixtől jött.

Both Miklós – zeneszerző, előadóművész, a Napra együttes énekese, gitárosa, a Polyphony Project vezetője, 2021-től a Hagyományok Háza főigazgatója:

„Minden szokást megszeg, amit a konvencionális popzenétől megszoktunk”

A 60-as évek hippikultúrájával párhuzamosan alakult ki számos népművészeti revival-mozgalom is. Ezek mind a „vissza a természethez” jelszóval írhatók le. Ilyen volt a blues akkori előtérbe kerülése is, ami keveredett a háború-ellenességgel, az iparosodás-ellenességgel. Szerintem a 60-70-es években zajló zenei folyamatok valamiféle XX. századi reneszánsznak tekinthetők. A későbbiekben ez egy nagyon jelentős időszaka lesz a művészettörténetnek, zenetörténetnek. Új hangszerek jelentek meg, forradalmi változások vannak a stúdiótechnikában, a színpadtechnikában, terjed a rádió, megjelenik a tévé, és ekkor indulnak a nagy zenei fesztiválok. Ekkor lesz először igazán lehetőség arra, hogy több ezer ember egyszerre hallgathasson meg egy előadót. Korábban, mondjuk a templomban tudott pár száz ember együtt lenni, és együtt átélni egy zenei élményt, esetleg a korabeli színházakban. A 60-as évekre ez a tömeg elképesztően megnőtt: Woodstockban például félmillióan voltak.

A Hendrix-féle jelenségben az a legérdekesebb, hogy nála pont annyira jelen van a népzenei attitűd, mint egy népzenésznél. Nem tudott kottát olvasni, úgy tanulta a zenét, mint mondjuk az erdélyi parasztprímások: belenőtt egy zenei közegbe, azokat hallgatta, és hallás alapján zenélte. Nála ez a zenei közeg a blues volt, ami ráadásul egybeesett az előbb emlegetett XX. századi reneszánsz elemeivel. Hendrix nagyon szerette továbbá a magas művészetet, a komolyzenét is. És ő ezt az egészet egyben akarta belakni, az ő fejében mindez összeért. Művészeti értelemben ebből lett nála egy elképesztő robbanás.

Az egyik kedvenc dalom Hendrixtől az 1983… (A Merman I Should Turn to Be) című dal az Electic Ladyland című lemezről, amely nem egy szokványos dal. Ez egy 13 perces alkotás, szinte kortárs komolyzenei mű, de úgy, ahogy az egy „népzenész” fejéből kijön. Minden szokást megszeg, amit a konvencionális popzenétől megszoktunk. Ide kapcsolódik még egy fontos jellemzője a korszaknak: ekkor a kivételeket hangsúlyozók voltak képesek tömegjelenséggé válni. Ma – bár szlogen szinten ma is mindenki kivételesnek, különlegesnek láttatja magát – igazából az tud tömegeket megszólítani, aki kifejezetten szabálykövető, betartja például a zenében, hogy ne legyen túl sok akkord, ne legyen három percnél hosszabb egy dal, azonnal induljon el a refrén stb. A 60-as évek végén az volt a legnépszerűbb, aki ezekkel mind szembement. És Hendrix alaposan szembement.

Hámori Máté – Liszt Ferenc-díjas magyar karmester, az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetője:

„Hihetetlen erőteljes, elvakító színpadi jelenléte fogott meg elsősorban”

Amikor nemcsak hallottam, hanem láttam is különböző felvételeken játszani Hendrixet, a hihetetlen erőteljes, elvakító színpadi jelenléte fogott meg elsősorban. Ez ma már szerintem nagyon ritka. Az a delejező erő, ami áradt belőle, ráadásul nála kizárólag a zenéléséből eredt, nem úgy, mint mondjuk Elvisnél, ahol a férfiszépség is közrejátszott ebben. Sőt később sok előadónál a látvány, a testiség fontosabb volt, mint a zeneiség.

Azt kifejezetten bajnak tartom, hogy sokunknak az jut eszébe Hendrixről, hogy kétszeres-háromszoros sebességgel élt, mindenféle szereket fogyasztott, majd hirtelen, fiatalon (27 évesen) meghalt. Sokkal fontosabb volt ennél a zenélése, az a hihetetlen gitározás, amit lenyomott.

Hendrixnél a dalokban, szólókban is megjelenik az a fajta alterált tudatállapot, amit ő maga megélt, és hallgatva, mi is érezzük ezt ma is, vagy érezték ezt a koncertjein azok a szerencsések, akik élőben láthatták. Ott még ehhez hozzájött az együttlét élménye is. Ezt a fajta pszichotikus állapotot nehéz egy klasszikus zenei koncerten előállítani, noha azzal is el lehet jutni szélsőséges érzelmi állapotokba (ilyet például Wagner vagy Sosztakovics művei is kiválthatnak), csak egészen más a hatásmechanizmus egy hangos, egymáshoz préselődő tömegben, és egy udvariasan egymás mellett ülő közönségnél a Zeneakadémián.

Kedvenc dalom nincs, inkább úgy általában – daloktól függetlenül – szeretem a gitározását, a szólóit.

Vitáris Iván – zenész, énekes, a '60-as, '70-es évek zenei világának és a kortárs irányzatoknak ötvözésére épülő Ivan & The Parazol nevű zenekar alapító-frontembere:

„Ha jól számolok, még minimum 2242-ig aktuális lesz”

 Jimi Hendrix átutazóban volt csak itt a Földön, szóval amit a rövid ittléte alatt alkotott, azt be lehet szépen osztani egy jó 2–300 évre. Szóval, ha jól számolok, még minimum 2242-ig aktuális lesz. Valahogy úgy képzelem el Hendrixet, hogy felmegy a Creammel jammelni, és szétalázza Eric Claptont.

Gimnazista koromban találkoztam először a zenéjével, de hogy pontosan hogyan, arra már nem emlékszem. De az biztos, hogy amikor meghallottam, körülbelül ilyen „leteszed a lantot”-hangulatba kerültem (attól függetlenül hogy nem is voltam/vagyok gitáros, az éneklés is ugyanez).

A kedvenc Hendrix-dalom a The Wind Cries Mary, ezt anno gimiben is játszottuk, aztán a Parazollal is párszor. Ez egy nagyon szép, lírikus dal, amiben jó arányban mutatja meg mindazt, amit eddig mondtam.

Csernovszky Márk Domonkos – zeneszerző, billentyűs, a klasszikus zenétől a jazzen át a legkülönbözőbb popzenei formációkban tűnik fel, többek közt a Deus Ex Quartet, a Lázár Tesók, a Deep Glaze:

 „Hendrix időkezelése és a brutális hangszín azonnal magával ragadott”

Amellett, hogy Jimi Hendrix ma is izgalmas hallgatnivaló, érvényét szerintem a könnyűzenéből egyre inkább kivesző renitens-típus megtestesítése is adja, ami nála nem egy patikamérlegen kimért imázs eredménye, hanem természetes adottság.

Ez a fajta bátorság ma már csak a zeneipar felállása miatt sem kap teret, és talán azért sem,mert nagyon ritkán találkozunk ezzel a fajta tehetséggel. Hendrix bármikor frissnek hat.

Először alsós koromban találkoztam a nevével, amikor végigolvastam a Gasner János által fordított képregényes rocktörténetet. A bátyámnak volt Hendrix-es táskája, és ahogy akkor egyértelmű volt, hogy a világ valaha élt legjobb basszusgitárosa Flea, úgy az is, hogy a legjobb gitáros Jimi Hendrix. A zenéjére olyan tíz-tizenkét évesen találtam rá, amikor elkapott egy pár évtizedes késéssel a hippiláz. Elkezdtem hallgatni a fennmaradt Woodstock-felvételeket, és abban Hendrix időkezelése és a brutális hangszín azonnal magával ragadott, ahogy a természetes éneklése is. Ekkoriban a Hey Joe-t is sokat hallgattam, de mélyebben nem ástam bele magam a zenéjébe.

Pár évvel ezelőtt Ifj. Balázs Elemértől ismertem meg a Wait Until Tomorrow-t, ami rögtön a kedvencemmé vált a hihetetlen groove-ja és az epic gitárintró miatt, de említhetném gyakorlatilag az egész Axis:Bold as Love című albumát. Zseniális.

Fenyvesi Márton – zeneszerző, gitáros, nevével éppúgy találkozhatunk a Váczi Dániel Quintrióban, mint a Modern Art Orchestrában, vagy a Jónás Vera „Pyjama Sessions”-ben:

 „Ő a pszichedelikus rockzene feltalálója, évtizedekkel előzte meg korát”

Jimi Hendrixnek koncepciója volt arról, miként lehet az élőzenei előadást stúdiókörülmények között innoválni. Az az ösztönlény, aki lángra lobbantotta a gitárját a színpadon, a stúdióban egy egyedülálló programmal rendelkező sound designer-géniusszá változott:

ő a „pszichedelikus rockzene” feltalálója, évtizedekkel előzte meg korát.

12 éves koromban hallottam először a Hey, Joe-t Hendrix előadásában. Tulajdonképpen a Hobo Blues Band magyar Hey Joe-verziójával estem először szerelembe. Tátrai Tibor gitárjátékával fordult velem egyet a világ, majd hirtelen Hendrixszel a feje tetejére állt az életem. Ha három hatást kell megneveznem, kik miatt akartam gitáros lenni: Kispál András, Tátrai Tibor, Jimi Hendrix.

Minden lemeze, de az Axis: Bold as Love című lemeze mestermű, ezen van a kedvenc dalom is, a Castles Made of Sand. Ebben a dalban Hendrix zsenialitása minden téren tetőzik: a dalszerző, az énekes, a gitáros, az innovátor.

Jávorszky Béla Szilárd – zenei szakíró, szerkesztő, zeneszociológus, többek között A rock története sorozat és a kétrészes A magyarock története társszerzője:

„Újításaival, útkereséseivel muzsikusok egész nemzedékét látta el munícióval”

Bármennyire patetikusan hangzik, szerintem Hendrix zenéje örök. Rocktörténeti jelentőségét mutatja, hogy bő fél évszázaddal a halála után is jelen van a zenebizniszben. Kis túlzással nincs olyan év, amikor ne adnának ki tőle valami „újat”, legyen az megtalált hangszalag, elveszettnek hitt rádiódokumentum, illegális koncertfelvétel vagy közönséges stúdióreszli (a legutolsó koncert LP-je – Los Angeles Forum: April 26, 1969 – épp a napokban jön ki). Életében összesen négy albuma jelent meg, de halála óta a hivatalos kiadványok száma is több mint százra rúg (nem beszélve az ennek többszörösét kitevő kalózlemezekről), munkásságával kötetnyi szakirodalom foglalkozik. Talán azért is, mert mindenki másnál jelentősebb mértékben forradalmasította az elektromos gitárt a rockzenében. Kezében a hangszer nem egyszerűen hangok létrehozására alkalmas tárgy volt, hanem bármire képes kifejezési eszköz. Hendrix azt jelentette a hatvanas évek rockjában, mint Charlie Parker a negyvenes évek jazzvilágában: újításaival, útkereséseivel muzsikusok egész nemzedékét látta el munícióval és instrukcióval.

Talán tizenhárom lehettem, mikor először találkoztam a zenéjével. Persze az akkori énemnek még gyakorta sok volt (kiskamaszként inkább a primérebb energiákra vágytam), de már akkor megfogott gitározásának könnyedsége, magától értetődősége, ugyanakkor féktelen és energiadús szenvedélyessége. Az, ahogy az egész testével zenélt. Persze voltak, vannak és lesznek nála jobb gitárosok, akár zenei, akár technikai értelemben, a Gitárkirály azonban (számomra is) kétségkívül ő marad.

A kedvenc dalom a Voodoo Chile (a közel tizenöt perces lassú változat az Electric Ladyland LP-ről) – túl azon, hogy zeneileg szinte minden benne feszül, ami Hendrix sajátja, számomra ez a dal a szabadság tökéletes megtestesülése.