A polgárpukkasztó, otrombán őszinte humornak számos hírhedt művelője van, kapásból meg lehet említeni a legnagyobb stand-uposok közül a maró, kicsit sem píszí dolgokkal viccelődő Ricky Gervaist, a saját szexualitását bátran bevető Sarah Silvermant, de a botrányokba keveredett és ezek miatt eltűnt Louis C.K. is remekelt pár éve ebben a műfajban. Valami hasonlót művel Bill Burr is, aki Gervais és C.K. után fogta magát és az írói-rendezői feladatokat, na meg a főszereplést magára vállalva hozta el nekünk a Vén csókák című új vígjátékot, amelyet október 20-án mutatott be a Netflix... de bár ne tette volna! Merthogy ez a film hiába szólna be a mai, túlságosan woke világnak és mutatná be egyszerre, hogy a sokat látott öregek se annyira makulátlanok, valahol félúton két szék között a pad alá esik a próbálkozás.
A Vén csókák alkotója más stand-upos pályatársaihoz hasonlóan saját magáról mintázta főhősét, Jacket, akinek nem csak az okoz kihívást, hogy tartsa a tempót a felgyorsult, modern világgal, hanem még az a teher is a kopasz fickó vállát nyomja, hogy viszonylag későn született kisfiát, és épp úton levő másik babáját is normálisan felnevelje. Jacknek, aki folyton ordibál a rollerező huszonévesekkel, képtelen beletörődni, hogy manapság már nem lehet akárhol szivarozni, vagy a transz nőket degradáló módon „traviknak” hívni, hasonszőrűen bunkó barátaiban lel utolsó menedékre. Merthogy a többség – nagyon is jogosan háborodik fel ezen a csávón.
A film másik két főszereplőjének, a legtöbbször karizmatikus, de itt inkább erőtlen és megfáradt Bobby Cannavale által hozott Connornak és a Bokeem Woodbine-féle Mike-nak is persze megvannak a maguk problémái. Előbbi a korával és frigid nejével képtelen megbirkózni, utóbbi meg azon szörnyülködik, hogy miután végre minden gyereke kiszállt a családi fészekből, fiatal barátnője bejelenti a terhességét. A triónak, azaz Jacknek, Connornak és Mike-nak a barátságukon kívül egy közös gyerekük is van, a cégük, amit azonban épp egy megalomán kölyök készül a földbe állítani. Szóval a helyzet picit sem rózsás.
És, hogy miről szól végülis a Vén csókák? Nehéz lenne a sztorit összefoglalni, mert tényleg annyi a lényeg ebben a vígjátékban, hogy a három öreg felváltva, minél hangosabban szidja a mai Netflix-generációt, miközben sztriptízelő táncosnők fenekét csapkodják, és vedelnek meg füstölnek.
Némiképp ironikus, hogy pont a Netflixen teszik mindezt, de Bill Burr első egész estés rendezésének ez az egyetlen érdekessége, hogy a mindenki által extrém mód woke-nak kikiáltott streamingszolgáltatón szólogatnak be a haladó és a főhősök szerint túl liberális kornak.
Sajna azonban a durrogtatott poénok nagyon gyengék, ritkán – legfeljebb egyszer vagy kétszer lehet elmosolyodni rajtuk. Nem felröhögni, elmosolyodni. Tragikus.
Nyilván a humor szubjektív, és még az is elképzelhető, hogy a készítő stílusa valakinek ebben a filmben is bejön, már ha a Vén csókákat filmnek lehet egyáltalán nevezni. Inkább csak egymásra dobált random jelenetek, valaki által jónak és ütősnek tartott ötletek sokasága ez a másfél óra. Nagy kár érte, mert
a Vén csókákból ki lehetett volna hozni valami maró, ütős, és mégis vicces társadalomkritikát, amin a fiatalok és az idősebbek egyformán elgondolkoznak.
Egyértelmű, hogy az íráson ment el az egész. Nézőként felháborító, hogy az első öt percben kibuktat a főhős egy hat évest, és ez marad a végéig a Vén csókák legemlékezetesebb, és megkockáztatjuk, hogy a legviccesebb pillanata. Abban ugyanis semmi humoros nincsen, hogy valaki hangosan, bunkón üvöltözik mindenkivel, akit csak meglát. Bill Burrnek, amennyiben ilyen az élete a valóságban is, lehet, hogy tényleg terápiára kéne mennie, ahogy a filmben is javasolják neki többször.
Ritkán lehet rásütni egy filmre, hogy elviselhetetlen a stílusa, és jobban teszi valaki, ha nagyon messzire elkerüli. A Vén csókák pont ebbe a kategóriába tartozik, nagy csalódás Bill Burrtől, hogy ennyire telt tőle. De jó hír, hogy innen már csak feljebb lehet törni. Lefelé nagyon nincsen már mozgástere az alkotónak.
A Vén csókáknál még egy foghúzás is viccesebb és szórakoztatóbb, és ezzel mindent el is mondtunk erről a humortalan vígjátékról, ami a 90 perces rövidsége ellenére is valami eszméletlenül lélektelen, fáradt és nyögvenyelős néznivaló. A végén a csattanó, miszerint Jack egy még nála sokkal idősebb fószerben viszontlátja és felismeri önnön hülyeségét, és hajlandóvá válik miatta a fejlődésre, legalább valami minimális mondanivalót kölcsönöz a Vén csókáknak. Kár, hogy az utolsó jelenetek pont ezt a karakterfejlődést verik agyon, és erősítik meg, hogy öregebbek már képtelenek arra, hogy bármiféle jellembeli változást prezentáljanak.
Sajnálatos, mert így a Vén csókák inkább egy káros film lett, mint hasznos. Megerősíti a sztereotípiát, hogy a fiatalok idióták, az idősek meg zárkózottak és karótnyeltek. Lehet, hogy ennél még a mesterséges intelligencia is jobbat tudott volna csinálni, ha egy az egyben rábízzák az egészet. A Netflixnél itt lehet az ideje, hogy elgondolkozzanak a dolgon, mármint az MI használatán, ha már a saját gyártású vígjátékaik heti jelleggel ennyire a szenny kategóriát súrolják.
2/10
A Vén csókák (Old Dads) szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Netflixen.
