„Gyógyszer nélkül mintha szétfröccsennék a semmi tengerében” – Matthew Perry függőségének története

Nem túlzás azt állítani, hogy a Jóbarátok rajongóinak az 1994 és 2004. között sugárzott szitkom messze több mint az egyik legnagyobb hatású sorozat, amely egykor a világ elsőszámú televíziós produkciója volt. A Jóbarátok a rajongók háztartásaiban olyan családtaggá lépett elő, aki történetesen egy tizenvalahány colos képernyőbe van bezárva, és akire 18 évvel az utolsó epizód után is megbízhatóan számítani lehet, ha szükség van rá. Ott van, ha nagy betegen ki sem tudunk kelni az ágyból, ha egy nehéz nap után valami megnyugtatóra vágyunk. Nem idegesít, hogy sokadjára halljuk tőle ugyanazokat a poénokat, sőt minden alkalommal, amikor találkozunk, képesek vagyunk nevetni rajtuk; idézünk tőle; megfőzzük az általa ajánlott recepteket; olykor hétköznapi szituációkról is ő jut az eszünkbe.

Legalább egy, de inkább több generációnak közös élményévé váltak Chandler, Monica, Ross, Phoebe, Rachel és Joey kalandjai. „Emlékszel arra jelenetre, amikor Joey felvette Chandler összes ruháját… egyszerre?” – kérdezzük a másiktól, mire ő pontosan tudja, miről beszélünk. Olyan ez, mintha mindannyian részt vettünk volna ugyanazon a nyaraláson a kedvenc unokatestvérünkkel.

De mi van akkor, ha erről a jó fej családtagról egyszer csak kiderül, hogy súlyos beteg, sőt már akkor nagyon beteg volt, amikor a nyaraláson telibe verte az egész pereputtyot forgózáskor pingpongban?

A hír ledöbbent, és az ember önkéntelenül is visszapörgeti a nyaralás emlékeit, árulkodó jelek után kutatva.

Körülbelül ilyen élmény elolvasni a sorozatban Chandlert alakító Matthew Perry Jóbarátok, szerelmek és az a Rettenet című memoárját, amely keresetlen, szókimondó stílusban vallja meg, hogy miközben a fél világ keblére ölelte a sorozatot, amelyben játszott, addig ő, a kulisszák mögött a kínok kínját élte át. És még ennél is jobban meghökkenti az olvasót, hogy csak mindössze pár éve lépett a gyógyulás útjára: már javában tombolt a Covid-járvány, amikor ő még mindig egy svájci rehabilitációs intézetben birkózott a saját démonjaival.

„A fél életemet rehabilitációs központokban és bentlakásos intézetekben töltöttem” – írja Matthew Perry, aki később a könyvben többször is számvetést tart: 2001 óta többnyire tiszta („úgy 60-70 kilengéssel”), 30 éve jár terápiára és 65-ször volt eddig detoxikálóban.

A heroint leszámítva minden létező szert kipróbált már; a rengeteg Xanaxtól, Metadontól, Vicodintól (erre függ rá Dr. House is), hidromorfon tablettáktól, buprenorfintól, OxyContintól (amelyről a Dopesick című sorozat is szól, és amelytől az elmúlt két évtizedben körülbelül félmillió amerikai halt meg), kokaintól és alkoholtól, valamint a morfinfüggőségre kapott egyéb narkotikus szerektől pedig kétlábon járó vegyilabort csinált magából, és mikor a szervezete nem bírta már elviselni ezt a töméntelen mennyiségű méregkoktélt, akkor a teste fogta magát, és – mintegy jelzés értékűen – bedobta a kulcsot. Ha jól számoljuk, a könyvben Perry háromszor tesz említést arról, hogy ha nem kap időben orvosi segítséget és nincs egyben óriási mázlija is, akkor 53 évesen, magányára és elfuserált életére rádöbbenve nem ül le és nem írja meg vallomását, amit most a kezünkben forgathatunk. Volt, hogy öt percre teljesen leállt a szíve műtét közben, máskor műtüdőre, vagyis ECMO-ra kötötték. Még négy ember életét próbálták vele egy időben, az őt kezelő klinikán megmenteni ECMO-val, de sikertelenül.

Perryt szó szerint a halál torkából rántották vissza.

Három évvel azelőtt, hogy 2021-ben a nagy Jóbarátok-reunion nosztalgiashow debütált volna az HBO-n, a szervezetének folyamatos kizsigerelése következtében, irdatlan fájdalmakkal került kórházba, ahol hetekre kómába esett, és ahonnan csak öt hónappal később szabadult. A Jóbarátok már rég lefutott, Matthew Perry túl volt a Bérgyilkos a szomszédomon, A férjem védelmében és a Mr. Sunshine sorozatokon, és ő még mindig az élet-halál közötti vékony vonalon egyensúlyozott.

„A kómába esésem után az első dolgom volt belehányni a légzőcsőbe, amivel tíznapnyi mérgező szart juttattam a tüdőmbe. A tüdőm nem repesett az örömtől, hanem azonnal begyulladt, és ettől felrobbant a vastagbelem (…). Nem egyszer vádoltak már azzal, hogy egy rakás szar vagyok: hát most tényleg az lettem” – írja egy ponton.

Az egy ideje már a színészet helyett inkább forgatókönyvírással foglalkozó szerző könyve helyenként zavaros (olykor elég nehéz beazonosítani, hogy ugyanazt a sztorit folytatja-e, amit húsz oldallal korábban megkezdett, vagy életének már teljesen más periódusában kalandozunk), és vannak benne gondolatismétlések is, amelyeket a szerkesztője igazán átválogathatott volna, a könyv mégis két dologra igen jól használható. A rajongóknak egyrészt valóban kötelező irodalom, mert kulisszatitkokat és a szereplők közötti dinamikákat fedi fel Perry szemszögéből nézve, másrészt tesz egy korrekt kísérletet arra, hogy bevezessen minket a függőség lélektanába, és megértsük a pszichológiáját, hogy milyen az,

amikor valaki annak ellenére a világ legnyomorultabb emberének érzi magát, hogy közben Los Angeles szó szerint és átvitt értelemben is a lábai előtt hever; luxusapartmanokban parkoltatja a luxusautóit; epizódonként egymillió dollárt keres; és mindeközben azzal szórakoztatja magát, hogy megpróbálja megfektetni a környék összes nőjét.

Matthew Perry nem kimondottan kelti egy szimpatikus figura benyomását – időnként felkiálthat magában az olvasó, hogy „micsoda egy öntelt p*cs lehetett régen ez a fazon!”, amikor életcélként tűzte ki, hogy ágyba viszi „egész Los Angeles megyét” –, ráadásul elég gyakran hivatkozik úgy magára, mint aki egy időben Hollywood első számú színésze volt (ami azért enyhén túlzás), de az a mentségére szól, hogy legalább őszinte, és utólag már maga is kritikusan vizsgálja fiatalabb éveit.

Saját bevallása szerint sosem volt betépve a Jóbarátok felvételeikor, sőt túlélését, élni akarását, az egyetlen okot a boldogságra is kizárólag ez a sorozat jelentette egykor. Megható, ahogy ír az erős érzelmi kötődéséről a produkcióhoz, amelyben a színészek és az alkotók nem stábtagokként, hanem inkább egy kreatív színtársulat csapattagjaiként működtek együtt, ahol minden egyes főszereplő, a nők és a férfiak egyaránt, ugyanannyi gázsit kapott, és ahol még az egyes poénok is demokratikus úton kerültek bele az epizódokba: ki-ki hozzátehette a magáét az improvizálások során.

Sokféle megfejtése volt már annak, hogy a Jóbarátok mitől vált ennyire sikeres tévés produkcióvá, és Perry könyvéből az derül ki, hogy ez a siker legalább részben a műhelymunkát idéző barátságos munkakörnyezetnek volt köszönhető. A dolgukat tökéletesen végrehajtó, lelkes emberek folyamatos szellemi nyüzsgésben és konstans egymásra figyeléssel tették oda magukat napról napra. Sokat elmond a producerek által teremtett empatikus közegről, hogy mielőtt az első epizódot bemutatták volna, elküldték a hat főszereplőt Las Vegasba bulizni, hogy még egyszer, utoljára, mielőtt egy csapásra világhíresek lesznek, átlagemberekként érezzék jól magukat.

De hiába a törődés, a színész egyik kiütött állapotból a másikba esve, szabadidejében dílereket hajkurászva, olykor a Vicodin által előidézett hányógörcsöktől szenvedve csinálta végig a tíz évadot. Nagyon rezgett alatta a léc, rendre másnaposan járt be próbálni és forgatni, bűzlött az alkoholtól, és végső soron nemcsak a nézők, hanem a saját kollégái is tehetetlenül nézték végig, ahogy a különböző szerek hatására hol drasztikusan veszít a súlyából, hol felfújódik. Felmerül a kérdés, hogy egy időre abba kellett-e volna hagyni a produkciót Perry gyógyulása érdekében, de túl sikeres volt akkoriban a sorozat ahhoz, hogy ez bármikor is komolyan szóba jöhetett volna.

A függőségem alakulása világosan nyomon követhető, ha megnézitek, milyen húsban vagyok az egyes évadokban: amikor pufi vagyok, akkor az alkoholt toltam, amikor sovány, akkor a bogyókat. Amikor kecskeszakállam van, akkor konkrétan gyógyszereken éltem

– fogalmaz, majd nem sokkal később leírja, hogy miután Chandler a sorozat legromantikusabb csúcspontján, a 6. évad végén megkéri Monica kezét, a színész a forgatásról egyenesen a rehabra megy vissza, ahol hirtelen 20 kilót fogy, és a 7. évad elejére, ugyanannak a jelenetnek a folytatására már lesoványodva tér vissza.

Van, akit ezek a részek ráznak majd meg a legjobban a könyvben, másokat viszont talán az a néhány üde momentum fog magával vinni, amikor a szerző a Julia Roberts-cel beteljesült szerelméről, a Bruce Willisszel való közös munkáról, vagy arról ír, hogy gyerekként megverte Justin Trudeau-t, Kanada jelenlegi miniszterelnökét. De persze, ez csak a „bűnös élvezet”, mondhatnánk a bulvárrésze a kötetnek, van azonban – ahogy már utaltunk rá fentebb – egy másik vonala is a memoárnak, melyben Matthew Perry megpróbálja elénk tárni függőségének okait és természetét is. A hosszú évek kínlódásainak köszönhetően alapos önismeretről tesz tanúbizonyságot a színész; egészen pontosan vissza tudja vezetni a gyerekkoráig addikciójának kiváltó tényezőit. Szülei korai válása traumatikus tapasztalat volt a számára, és a Kaliforniában karriert csináló apa, illetve a Kanadában maradt, a miniszterelnök sajtótitkáraként dolgozó, rendkívül elfoglalt anya sokszor hagyta magára a kisgyerek Perryt, önkéntelenül is kialakítva benne azt a bűntudattal járó tévképzetet, hogy azért nincsenek vele a szülei, mert nem szeretik eléggé.

Innen fakadt a már felnőtt férfi állandó, szűnni nem akaró rettegése a magánytól és az egyedülléttől, attól, hogy senkinek sem elég jó. Az állandó szorongást és ürességet azonban idővel egész jól lehetett kompenzálni az alkohollal, majd a drogokkal, gyógyszerekkel. Mint írja: az alkohol lehetővé tette neki, hogy uralja az érzéseit; a ketamin olyan volt, mint „egy megkönnyebbült sóhaj”; ha pedig telepumpálták OxyContinnal, akkor úgy érezte, hogy végre képes szeretni és szeretve lenni is. „Gyógyszer nélkül azonban mintha szétfröccsennék a semmi tengerében” – vallja meg.

Perry rendszerkritikája elsősorban a bevált gyógykezeléseket, rehabilitációs eljárásmódokat és a korrupt egészségügyi szakembereket érinti: viszonylag gyakran tesz említést arról, hogy a megengedettnél sokkal nagyobb dózisokhoz dílerként funkcionáló orvosok és ápolók által jutott hozzá (nyilván busás pénzösszegekért cserébe), hogy függőségének szinte az egyetlen gyógymódjaként az egy másik szerre való rászoktatást tudták felkínálni neki.

A halál, írja Perry, olyan dolog, amely sosem szerepelt a bakancslistáján, nem voltak öngyilkos gondolatai, és ezért is kerülte messziről a biztos véget jelentő heroint, de egy drogfüggő logikája meglehetősen furcsa módon működik: „ha meg kell halnom ahhoz, hogy elegendő droghoz jussak, akkor ámen” – fogalmaz.

A könyv végére egy, az élet által rendesen megnyúzott, de végül a lelkiismeretével elszámoló ember beszél hozzánk, aki annak dacára sem tűnik megkeseredettnek, hogy nagyon nem ott tart az életében, ahol szerette volna. Nem olyan régóta ugyan, de már stabilan tiszta, és megtalálta a módját annak – bizonygatja legalábbis – hogy miként maradhat az a továbbiakban is. Leírja, honnan merít erőt a folytatáshoz, hogy a „szeretet és bátorság", a függőket a leszokásban segítő önkéntes munka, a körülötte lévő támogatói közösség, na meg egy csipetnyi spirituális megvilágosodás viszi őt előre. Keményen küzdött ellene, de végre ráérzett az élet ízére – írja az utolsó oldalakon. Mi pedig csak szurkolni tudunk, hogy ne veszítse el, amire rátalált.