Eddig nem látott részletességgel mutatja be a horvát szábor több évszázados történetét az Országház Könyvkiadó legújabb kiadványa. A műből szinte mindent meg lehet tudni a magyar-horvát államközössé egyik legfontosabb szervéről.
A horvát országgyűlések történetét tárgyaló munka a magyar országgyűlésekről szóló sorozat részeként jelent meg, s ez magyarázatot kíván. Magyarország és Horvátország több mint nyolcszáz évig élt államközösségben; 1102-től 1918-ig közös uralkodóink voltak, és az állam központi intézményrendszerei is összefonódtak. A közös államiság egyik legfontosabb szerve a magyar országgyűlés volt, amelyen bár a 13. századi megszületésétől kezdve egészen 1918-ig a magyar „karok és rendek" vettek részt, abba szervesen beletartoztak a horvát előkelők is, akik 1608-tól a felsőházban ugyancsak elfoglalták helyüket. A kötetből többek között kiderült, hogy nehéz a közép- és kora újkorban szuverén horvát országgyűlésről beszélni, valamint Szlavónia tartományi közigazgatását is ismernie kell annak, aki meg akarja érteni az újkori szábor előzményeit.
Az országgyűlési jelenlétből fakadóan a magyar diétákon hozott törvények általában Horvátország területén is érvényesek voltak, de egyes esetekben a horvát szábor a magyar törvényektől eltérő jogszabályokat alkotott, amelyek közül több királyi szentesítést is kapott. A 19. század horvát földön ugyancsak elhozta a rendi gyűlések helyett a népképviseleti országgyűlés rendszerét. Az 1830-as évektől kezdve a szábor a születőben lévő horvát nacionalizmus színtere lett. A horvát–magyar kiegyezésben a magyar fél elismerte Horvátország társországi státuszát, a horvát törvényhozás az autonómnak számító ügyekben törvényeket alkothatott, de az úgynevezett közös ügyekben a budapesti parlament volt illetékes, ahol helyet foglaltak a horvát képviselők is.
Az országgyűlés élén 1868-t követően a horvát bán állt, aki Horvát-Szlavónországot irányította, a báni kormányra támaszkodva. A kormány 3 fő feladatot területen hozhatott döntéseket:
- vám – általában az Osztrák–Magyar Monarchiával közösen döntöttek,
- belügy – ez alatt a horvát megyék álltak a közigazgatás alsóbb szintjén,
- művelődésügy.
A horvát parlament a horvát–magyar kiegyezést követően és a Monarchia fennállása idején 42 képviselőt küldött a magyar Országgyűlésbe, területi és nyelvi autonómiát kapott az 1868. évi XXX. törvénycikk értelmében.
Varga Szabolcs és Sokcsevits Dénes kötete a horvát szábornak mint intézménynek a történetét mutatja be a rendi gyűlések kezdeteitől 1918-ig. A könyv egyértelműen igazolja, hogy a horvát szábor fontos szerepet játszott a horvát nemzetállami fejlődésben és a dualista korszakban, korlátozott jogalkotói jogosítványai ellenére a horvát nemzeti szuverenitás jelképévé vált.
Fontos, hogy a horvát parlament elsősorban nem a horvát függetlenség, hanem a horvát alkotmányosság intézménye volt a 19. században, amely jelentős szerepet játszott az ország fejlesztésében a magyar kormányzati szervekkel közösen. Hiába reménykedtek sokan 1918-ban a szerb hegemóniájú új államalakulatban nagyobb parlamentáris szabadságban, a horvát–magyar államszövetség szétesésével a szábort sem hívták össze egészen Jugoszlávia széteséséig.
