Posztapokaliptikus művek és filmek sorában kényszerülnek emberek (vagy akár az egész emberiség) a föld alá, azért, mert odafent a bolygó élhetetlen, halálos UV-, vagy radioaktív sugárzás, pusztító éghajlat, vagy mérgező levegő teszi lehetetlenné a felszíni létezést. Kérdés azonban, hogy képesek lennénk-e huzamosabb ideig a föld alatt élni a valóságban is? Fenn tudnának-e maradni föld alatti emberi közösségek kataklizma esetén? Egyáltalán: reális lehetőségnek számít, hogy a föld alá bújjunk, ha már a felszínen nem tudunk boldogulni?
A bizonytalan jövőt ígérő klímaváltozás, környezetpusztítás, légszennyezés, vagy éppen az újra (minket is) fenyegető atomcsapások korában nem feltétlenül fantáziáló disztópikus gondolatkísérletek ezek. Már csak azért sem,
mert az emberek élettere már régóta nem csak a földfelszínre korlátozódik.
Mielőtt megalakultak volna az első települések és az első épületek 8-9 ezer évvel ezelőtt, például a mai Törökország területén feltárt Çatal Höyükben, a vándorló emberek természetes menedékekben, például barlangokban húzták meg magukat. A sziklák közé, vagy akár a föld alá is benyúló terekben viszonylag biztonságban voltak az időjárás viszontagságaival és a ragadozókkal szemben. Valószínűleg ezek a sok tízezer éves emlékképek is közrejátszhattak abban, hogy már időszámításunk előtt sok száz évvel föld alatti városok sorjáztak közép-Anatóliában.
Közülük az egyik legnagyobb Derinkuyu, amelyet 1963-ban fedezett fel egy helyi lakos, miközben pincéjét bővítgette. A régészek először nem hittek a szemüknek: nem kevesebb, mint 445 négyzetkilométeren terül el, 18 szint mélyen a puha vulkáni tufába vájt város, ahol akár 20 ezer ember is élhetett rövidebb-hosszabb ideig.
Szállásokat, főzőhelyiségeket, étkezőket, iskolákat, élelemraktárakat, bor- és olajpréselő helyiségeket, de még istállókat is kialakítottak,
és szinte minden rendelkezésre állt, amire csak szükségük lehetett a túléléshez.
Még egy öt kilométeres alagutat is fúrtak a közeli föld alatti testvérvároshoz, Kaymaklihoz.
Valószínűleg a sorozatos támadások miatt először ideiglenes menedéknek kezdték építeni az időszámításunk előtti 8. században, majd az évszázadok alatt komplex föld alatti labirintusvárossá bővítették, amelyet már nem csak veszély idején, hanem állandóan is laktak, olyannyira, hogy Derinkuyu csak száz éve, 1923-ban néptelenedett el és tűnt el pár évtizedre a feledés homályában.
Úgy tűnik tehát, hogy komoly hagyományai vannak a föld alatti életnek, és ha nyomasztónak is hathat a vakondvilág, azért akad pár előnye is. Például az, hogy a föld alatti építmények kevésbé érzékenyek a természeti katasztrófákra, vagy éppen a robbanásokra. Ezért is épült sok tízezer légopince szertea világon a világháborúk és a 20. század második felében fenyegető hidegháborús pánik idején. Nem érzékenyek az ingatag és kiszámíthatatlan időjárás szeszélyire sem, ezért a föld alatti terekben többnyire állandó a hőmérséklet, emiatt pedig kevesebb energiát is igényel az ottani élet.
Jól hangzik.
Na de mi van a létszükségletekkel?
Például a vízzel? Akármilyen meglepő is, de odalenn a víz nem probléma; a föld édesvizkészletének majdnem egyharmada ugyanis föld alatti vízrétegekben lapul, amelyet folyamatosan pótol a talajon átszivárgó csapadék. A földréteg ráadásul meg is tisztítja a benne átcsorgó vízet, és már korai módszerekkel is ki tudták nyerni. Már az ősi Derinkuyu underground labirintusában is számtalan kútforrás volt, ha pedig ellenség fenyegetett (és a már akkor is kedvelt, alattomos ostromcsapástól, a kútmérgezéstől kellett tartani), a vízforrásokat le is tudták zárni.
Elegendő levegőhöz jutni azonban már nem ennyire egyszerű. Lefelé ugyanúgy fogy, mint felfelé, és ahogy a tibetiek és az Andok magaslatain élők alkalmazkodtak a „vékonyabb", kevesebb oxigént tartalmazó levegőhöz (több sejtekhez oxigént szállító hemoglobint termel a hegyi emberek szervezete),
úgy a föld alá szorult embereknek is elkelne az efféle képesség.
Derinkuyuban légaknák szállították az oxigént a korabeli city mélyrétegeibe, de az atombunkerek tervezésénél is kulcskérdés volt a friss (?) levegő, ezért, nem volt más lehetőség, mint légnyílásokkal, a szabad ég alól lehozni az éltető gázelegyet, akármilyen cudarok is a felszíni körülmények. Szűrők garmadájával reméltek túlélni egy globális atomháborút, szerencsére nem kellett élesben tesztelni, vajon tényleg működik-e.
Tegyük fel, hogy van víz és levegő is.
Azért enni is kellene valamit
Nem tudni pontosan, hogyan sütöttek-főztek Derinkuyu lakói, de, hogy bort és olívaolajat préseltek sok-sok méter mélyen, az biztos, ezért okkal feltételezhetjük, hogy megoldották az életbevágó feladatot. Ahogyan a japánok is, akik kétezer évvel később a napfény UV-sugárzását pótló mesterséges világításokkal és tápoldatokkal próbálkoznak a mélységben, és paradicsomot, epret és rizst termesztenek, méghozzá sikerrel.
A sápadt növényekből készült ételek azonban valószínűleg nem fine dining érzettel töltenék el a 21. század riadt underground közösségeit,
túléléshez azonban – ideig-óráig – elegendő lehet a felszíni adottságok mesterséges imitálása.
A nem kifejezetten napimádó gombák persze adják magukat efféle sötét helyeken, viszont nem sokan szeretnének csiperke, de a mostanában kultikus vargánya, vagy rókagomba alapú étrenden sem élni hosszú hónapokon keresztül. A föld alatt úgy is elvesztik értelmüket a fennkölt-ínyenc gasztronómiai érzet-eszmefuttatások, mivel jól tudnánk, hogy most éppen az életünk a tét.
Let the sunshine in!
Egy föld alatti menekülttáborban a legnagyobb probléma azonban az, hogy nem süt a Nap. Elmélkedhetünk és konstruálhatunk bármilyen teóriát is, de azt soha nem tudjuk felülírni, hogy mi emberek nappali lények vagyunk, napfényben vagyunk aktívak, sötétben alszunk és az életünket szabályozó biológiai óránk, a cirkadián ritmusunk is a napkeltéhez és a napnyugtához igazodik.
Azaz, elválaszthatatlanul függünk a Naptól.
Ha viszont nem süt ránk (eleget), annak minden esetben komoly következményei vannak. Például előbb-utóbb D-vitamin hiányban fogunk szenvedni, ami hátráltatja a kalcium és foszfor felszívódását a belekben, és súlyos esetben a csontok eldeformálódásához (angolkórhoz) is vezethet. A félhomály emellett az immunrendszert sem pallérozza. Napfény hiányában a D-vitamint legfeljebb élelmiszerekből (tojássárgája, hal, tej és sajt) pótolhatjuk valamilyen mértékben, de egy föld alatti bunkervárosban nem biztos, hogy gazdag lenne belőlük a választék.
Ráadásul a D-vitamin előanyagát a napfény UV-B sugarai aktiválják. Mármint fent a szabad világban.
Léteznek ugyan UV-hullámhosszú sugarakat kínáló LED-lámpák, amelyekkel még akár le is barnulhatunk a súlyos sziklarétegek alatt (bár kérdés, hogy minek?), de egy felkelő, vagy lenyugvó Nap sugárspektrumát, és érzetét nem fogja egy fel-lekapcsolható LED-es lámpa pótolni soha, és még az sem segítene túl sokat, ha állandóan világítana, mint egyfajta örökké bekapcsolt napsütéses epigon.
Már megint ez a lehangoló hangulat
Ahogyan természetes napfény nélkül a jó hangulatért felelős szerotonin hormont sem fogja termelni szervezetünk, ezért menetrendszerűen az emberekre köszöntene a sötét mélységhez illő ldepresszió, pontosabban annak szezonális érzelmi zavara, a SAD. Már a békebeli földfelszínen is elő szokott fordulni telenként, amikor akár hetekig szürke égbolt alatt vagyunk kénytelenek jó kedvet csiholni magunkban és másokba,
sok méterrel a felszín alatt azonban szinte biztos, hogy előbb-utóbb alaposan megismernénk a SAD-et.
Sok mindennel szimulálhatjuk persze a napsütötte világot , és el is láthatjuk magunkat ebben a csapdahelyzetben így vagy úgy, mindehhez pedig technológiák sokasága is rendelkezésünkre áll. Csakhogy szinte semmit nem tudunk a legfontosabbról:
hogyan viselne el az emberi psziché egy huzamosabb föld alatti tartózkodást.
Lényünk egésze, minden egyes idegszálunk a napfényhez, az éghez és csillagokhoz, a szabad levegőhöz, a körülöttünk élő-burjánzó növény- és állatvilághoz kapcsolódik, és félő, hogy ha az emberiség – valamilyen eget rengető kataklizma miatt – a föld alá kényszerülne, akkor nem bölcs összetartással, egymást segítve vészelnénk át a fölső fenyegetést, hanem
a legrosszabb evolúciós forgatókönyv valósulna meg: előbb-utóbb kihalna fajunk.
Ettől függetlenül föld alatti világok épülnek ma is sok helyen, mind között Finnország fővárosa, Helsinki halad az élen, ahol a lehetséges orosz támadás ellen épített hidegháborús (900 ezer ember elszállásolására alkalmas) bunkerek ezreit nyitják össze és alakítják át polgári élettérré 10 millió négyzetméteren. A műégbolt, a kijelzők sokasága, az úszócsarnokok, üzletek múzeumok, templomok, vagy éppen a gokartpálya, így, első ránézésre, nem nyomasztóan elviselhetetlen hangulatot árasztanak. Az lenne az igazi, ha az épülő-szépülő Underground City mindig ilyen maradna, egy szabadon választható párhuzamos univerzum, és sohasem kellene választ adnia arra a kérdésre, hogy elviselnék-e az emberek, ha ott kellene rekedniük.
