A nyugati világban – talán csak az Egyesült Államokat leszámítva – nem sokan vitatják az evolúció elméletét, amely szerint (nagyon leegyszerűsítve) az élőlények egymással versengenek a fennmaradásért, a természetes szelekció révén pedig csak a legrátermettebbek képesek génjeiket továbbörökíteni. Akár tetszik, akár nem, következetesen kíméletlen a földanya, még csak hírből sem ismeri a szentimentalizmust, és amikor a dominanciáról esik szó, sokunk szemei előtt természetfilmek mozgalmas képsorai jelennek meg, ahol bikák, kosok, csődörök küzdenek (akár végkimerülésig) az alfahím címért, no meg a nőstényekért.
A játszma végtelenül egyszerű:
a nagyobb, erősebb, gátlástalanabb állatok mindig elbánnak a kisebbekkel, gyengébbekkel, félénkebbekkel, majd elégedetten átveszik (vagy éppen megtartják) és kiélvezik a hatalmukat.
Annyira kemény világ lenne ez, hogy semmi más nem számít, mint az ököljog (vagy inkább tulokjog, marásjog?), a puszta nyers erő, ahol a vezetői pozíciókat kizárólag fröcsögő tesztoszteronnal lehet csak megszerezni?
Hát nem egészen. Egyre több kutatás cáfolja a „nagyobb kutya” elképzelést, és egyre másra állnak elő meglepő megfigyelésekkel, amelyek rendre azt jelzik, hogy a természetben zajló hatalmi harcok jóval árnyaltabbak, finomabbak, körmönfontabbak lehetnek, mintsem azt gondolnánk.
Hat kontinens, több mint harminc különböző állatfaját vizsgáltak már a hiénáktól a delfinekig, a tintahalaktól, a rézfejű kígyókig és rafinált eszközök gazdag tárházát fedezték fel: manipuláció, megtévesztés, szövetségek szervezése és felbontása, vagy éppen közösségi hálózatok építése, mind előfordulhatnak a repertoárban.
Kémek és machinátorok
A hatalom, azaz a fajtársak irányításának, ellenőrzésének és befolyásolásának képessége, az erőforrásokhoz való hozzáférés lehetősége a legtöbb állat társadalmi életének minden területét áthatja és egyértelműen kijelöli, hogy hol élnek, mit és hol esznek, kivel párosodnak, kivel egyesítik erőiket, vagy kinek a leváltásán dolgoznak. Megszerzéséhez sokéle taktikát bevetnek még olyan fajok is, amelyekről soha nem feltételeztük volna , hogy ravasz kópék, vagy dörzsölt manipulátorok is tudnak lenni, ha a hatalomról van szó.
Az akvaristák kedvelt hala, a gombostűfej nagyságú aggyal rendelkező xifó például
a szájukkal és testcsapásokkal birokra kelő dominánsabb hímek után, hogy a küzdelmük kimeneteléből okulva eldönthesse, érdemes-e felvennie a kesztyűt (pikkelyt) egy vetélytárs ellen, vagy nem.
A különösen intelligens madaraknak elkönyvelt hollók után viszont nem kell kémkedni, ugyanis
kifejezetten keresik a nagyközönség kegyét
és többnyire népes publikum előtt adják elő csőrrel és karmokkal vívott tolltépő csatajeleneteiket. Ha sokan követik a viadalt, akkor annak megfelelően manipulálják a nézősereget, hogy közöttük a potenciális szövetségeseik (például rokonaik), vagy az ellendrukkerek vannak többen. Ha jól mérik fel a nagyérdeműt és hatásosan kárognak feléjük, még az is előfordulhat, hogy szurkolóik a vesztésre álló segítségére sietnek és óriási hangzavar közepette megfordítják a küzdelem kimenetelét.
Kegyesek és kegyetlenek
A hatalmi harcok – ezek szerint – nem szimpla fizikai összecsapások csupán, sokszor inkább egy lármás operaelőadásra, vagy egy Shakespeare-dráma jelenetére hasonlítanak, mint csak egy mezei sokmenetes boksz (csőr-) meccsre. Egyik legközelebbi rokonaink,
a csimpánzok, pedig csúcsra járatják ezt a műfajt.
Frans de Waal, a világhírű holland főemlőskutató és etológus, a korszakos, és többször frissített és újra kiadott Csimpánzpolitika (1982) és a Belső majmunk (2005) könyvek szerzője szerint a főemlősök zavarba ejtő módon hasonlítanak hozzánk, ha a hatalomról van szó, és abban is, hogy képesek arra, hogy másokat irányítsanak, és megszerezzék a vezető pozíciót. Ezt pedig nem tudják pusztán csak erőszakkal elérni. Körülbelül ötven fős csoportokban élnek hím vezetőikkel, akiknek különféle politikai manővereket kell szervezniük, hogy a csúcsra jussanak és ott is maradhassanak.
Az izomerő pedig önmagában nem elegendő ehhez, mert, mint az kiderült,
a hierarchia alapvetően azon alapul, hogy ki-ki milyen jó kapcsolatokat ápol más csimpánzokkal.
Egy magas rangú csimpánz lehet akár kellemetlenül agresszív is, ha sokan támogatják. Egy alacsony beosztású csimpánz pedig azért kénytelen alázatosabban viselkedni, mert nincs annyira erős kapcsolata a csoport tagjaival, mint másoknak. A kapcsolati tőke, a közösség többségének támogatása tehát döntő tényező.
Egyfolytában kampányolnak...
Frans de Waal volt az első, aki kimondta, nem elég fizikailag a legerősebbnek lenni, az alfahímek ugyanis nem feltétlenül a legnagyobbak és a legizmosabbak a csimpánzközösségekben, hanem azok az egyedek vezetik a csapatot, akik elégedetté képesek tenni támogatóikat, ehhez pedig (akármennyire is nehéz számukra) diplomatikusnak és kedvesnek kell lenniük, és mondjuk nem azonnal agyonütniük a gyengébbnek tekintett vetélytársakat. A leendő csimpánzvezetők éppoly szívesen csókolhatják (kizárólag nagy nyilvánosság előtt) a majombabákat, és
osztanak „önzetlenül” élelmet, hogy támogatást szerezzenek,
mint amennyire imádják az emberpolitikusok is ezt a stílust. Pont úgy, mint ahogyan az ókori Rómában a mindenkori császárok (panem et circenses, cirkuszt és kenyeret), ahol az akkori világ központjának proletár-támogatását akarták megszerezni ezekkel a (kínosan átlátszó, de sokszor működő) populista akciókkal. Amelyik uralkodó elvesztette népszerűségét, előbb-utóbb távoznia kellett (élve, vagy halva).
...vesztegetnek és adóztatnak
Kedvelt politikai manőver a koalíciókötés is. „Ha három hím van, és az egyik mondjuk kirívóan erős, akkor a másik kettő hajlamos arra, hogy összefogjon az erős hím ellen” – mondja de Waal professzor, aki a hollandiai Arnhem város állatkertjében végzett úttörő kísérletei és terepkutatások alapján állítja, hogy a hatalomra került alfák szelektíven osztják meg támogatóikkal az élelmet, azaz
komplett megvesztegetési rendszert építenek ki,
hogy erősítsék pozíciójukat. Úgy is mondhatnánk, hogy a csimpánzvezérek megadóztatják a csoportot, majd kegyesen visszaadják az einstandolt erőforrásokat a kiválasztott támogatóiknak.
Nem egy békés társaság a csimpánzoké, amint alkalmuk adódik, azonnal összekapnak más csoportok tagjaival. Ez a megátalkodottan békétlen viselkedés magyarázható ugyan területvédő ösztöneikkel,
de azzal is, hogy a vezérnek mindig kapóra jönnek a sokszor véres és halálos konfliktusok.
Egy külső fenyegetés a legtöbbször elnémítja a belső nézeteltéréseket, megszilárdítja a közösség kohézióját és szinte mindig erősíti a vezérek támogatottságát. Az emberek világában ennek iskolapéldája az al-Káida terrorszervezet 2001. szeptember 11-i terrortámadás sorozata az USA ellen, amikor a sokkoló események hatására az igencsak népszerűtlen George W. Bush támogatottsága hirtelen 90 százalékosra emelkedett. Emberpolitikusok gyakran még tovább is gombolják ezt, méghozzá úgy, hogy
ha éppen nincs ellenség, akkor kreálnak egyet, amellyel szemben a vezető „erős atyaként” tündökölhet és védelmezheti az alattvalókat.
Hihetetlen párhuzamok vannak tehát a politizáló főemlősök és a Homo sapiensek között. James Tilley, az Oxfordi Egyetem politológus professzora öt pontban össze is foglalta a csimpánzok politikai kiskátéját.
- Tartsd magadhoz közel a barátokat, de még közelebb az ellenségeket, hogy azonnal reagálhass egy esetleges támadásra.
- Gyengébbekkel köss inkább szövetséget, ne az erősekkel, mert a zsákmány felosztása kedvezőbb lehet számodra a gyengébbekkel, mint egy dominánsabb társsal.
- Jó, ha félnek tőled, de még jobb, ha kedvelnek is. Lehetsz ugyan félelmetes vezér, de aki kizárólag erővel uralkodik, nem sokáig bírja. Ahhoz, hogy sikeres vezető legyél, széles körű támogatást kell szerezned. A hatalom megszerzésének kulcsa a gyengédség és a határozottság finom kombinációja.
- Ajándékozz minél többet! Azok uralkodhatnak hosszú ideig, akik nem csak megszerezni képesek az erőforrásokat (például húst), de azok újraosztásával (megvesztegetéssel) támogatást is tudnak vásárolni.
- A külső fenyegetések támogatást nyújthatnak. Viszály idején a csoport tagjai összefognak, és félreteszik belső ellentéteiket. (Az emberektől eltérően azonban a csimpánzok nem kreálnak műkonfliktusokat, és nem indítanak figyelemelterelő háborúkat sem.)
Akár a nagy hatású reneszánsz gondolkodó, Machiavelli is írhatta volna, annyira ismerős politikai fogás mind, a szemünk előtt zajló mindennapos politikai játszmák egyszeregye. Van azonban egy másik iskola, amelyik nem erőszakkal operál, hanem egy sokkal ellenállhatatlanabb módszerrel. Ám úgy tűnik, a békés és tartós egymás mellett élés politikája nem csak az állatvilágban kuriózum, hanem az emberi társadalmakban is, annak ellenére, hogy százezer évek óta kitűnően működik a Peace & Love és a Make love, not war! szinte idilli szisztémája. A szellem azonban már kiszabadult a palackból.
