Nemzetárulónak kiáltották ki, pedig ő csak csendben tanítani akart

A Klebelsberg Központ előtt múlt szombaton újra többezres tüntetésen tiltakoztak tanárok, szülők, diákok a szétesőben lévő magyar közoktatás javításáért. A kormány a rendőrminisztérium alá rendelte a területet, amely ennek megfelelően, rendészeti módszerekkel lép fel azok ellen, akik tiltakoznak az évek (évtizedek) óta tartó rombolás miatt.

A magát keresztény, nemzeti kormánynak nevező hatalom mára 13 pedagógust rúgott ki az állásából, és több tucatot megfenyegetett ugyanezzel. Egyrészt lesajnálja, megalázza, másrészt lassan ellenségnek tekinti a pedagógusokat.

Ugyanezen a szombati napon mutatták be az Átrium Színház, a Kultúrbrigád és a KULT2 közös produkcióját, a Hannibál tanár urat, amelyben egy másik keresztény, nemzeti értékeit hangoztató hatalom kiált ki ellenségnek egy tanárt, majd üres, demagóg szólamaival könnyen meggyőzi a tömeget arról, hogy ez a tanár egy valóságos nemzetáruló, akit el kell tiporni. Pedig ő csak egy tanulmányt írt az ókorról.

Nem véletlen, hogy az előadásban elhangzó olyan mondatokra, mint például „Ön még túl fiatal ahhoz, hogy a kormányzattal szemben önállóan gondolkozzék!", vagy „Ha még ebben az országban valaha tanítani akar, akkor vonja vissza az állításait” – azonnal felhördül a közönség, hiszen ugyanebben a szellemben kezeli a tanárok és a diákok ügyét a hatalom 2022 Magyarországán is.

Pedig ezeket a mondatokat már nagyon régen, majd’ száz éve írta meg Móra Ferenc a Hannibál feltámasztása című hányatott sorsú művében (a Horthy-rendszerben nem merték kiadni, végül – erősen cenzúrázva – 1949-ben jelenhetett meg, a teljes kiadás pedig csak 2004-ben). A kötet nem is annyira ismert, ám 1956-ban, néhány nappal a forradalom előtt mutatták be a mozik Fábri Zoltán ez alapján készült Hannibál tanár úr című keserédes szatíráját, amely azóta is a magyar mozgóképtörténet egyik alapművének számít, az összes „minden idők” listára felkerül, így a hvg.hu nemrég összeállított, minden idők legfontosabb magyar filmjeinek listáján is vitathatatlan helye volt.

Akkor azt írtuk róla, hogy bár Fábri a 30-as évek fasizálódó országába helyezi a történetet, de igazából azért sem avul el a film, mert nagyon sok rendszer lehetne ez a háttér. „Láttunk errefelé sok ilyet, mind ugyanúgy működött:

aktuális céljai érdekében elő-előhúz a fiókból egy ügyet, egy gyűlölni való csoportot vagy személyt, egy ködös ideológiát, ezt becsomagolja a propaganda jól bevált eszközeivel, és könnyedén lehet a tömeget hergelni.

Régi trükk ez, már Hannibál idején is ismerték.”

A most Vidovszky György rendezésében színre került darab is az eredeti kötetet és filmforgatókönyvet veszi alapul, sem az azokban elhangzottakat, sem a leírt kort (a 30-as évek fasizálódó Magyarországát) nem változtatja meg, nem akarja öncélúan aktualizálni azt a mai viszonyokra. Éppen attól erős, hogy ennek ellenére lesz húsba vágóan mai a történet.

Mert amit a színpadon látunk, nagyon is ismerős. Ma is sokan felállnak, ha felhangzik egy giccses, nemzeti érzelmeket hevítő, himnuszféleségnek tekintett műdal, ma is túl nagy körben divat melldöngetően bizonygatni az igaz magyarsághoz tartozást, és mindenkit lenézni, ellenségnek tekinteni, ha nem fér bele ebbe az igaz magyarnak tartott képbe. Legyen az más népcsoport, más szexuális érdeklődés, más ideológiai alapállás, vagy legyen az, mondjuk, tanár. Az is eléggé ismerős, hogy az érvényesüléshez nem kell műveltség, iskolázottág: bunkón is be lehet kerülni a gazdasági-politikai elitbe.

Mindezt persze már nagyon sokan elmondták, nem is egyszerű erről nem közhelyes, érvényes és izgalmas darabot színre vinni. Ráadásul, nem mindig sül el jól az sem, ha egy kifejezetten ismert filmet próbál színháziasítani egy társulat (ahogy ezt láttuk például legutóbb a Network című darabnál).

Vidovszky rendezése viszont nagyon is működik, kifejezetten izgalmas, elgondolkodtató. Időnként humoros is, mégiscsak egy szatíráról van szó, de őszintén nemigen tudunk nevetni.

A színpadkép egy egyszerű, ovális dobogó, ami idézi a legendás film zárójelenetét, és alkalmas arra, hogy egy tanterembe, tanáriba, vagy épp egy kocsmába helyezze a sztorit, néhány kisebb-nagyobb függönnyel, füsttel akár egy gőzfürdőbe is. A darabban élő zenekar (Szép András, Nagy Zsolt, Pál Gábor) játssza a kor sanzonjait és hazafias dalait. Grisnik Petra pedig énekel, és közben először tűzből kimentett pulykaként, majd dívaként, prostituáltként, mozgalmi nagyasszonyként tűnik fel. Talán a kor valamiféle abszurd szelleme akar lenni – ami időnként poénos, máskor kifejezetten fenyegető.

Hogy jól sikerüljön egy ilyen ismert történet színrevitele, ahhoz elengedhetetlen a megfelelő szereplők, kiváltképp a főszereplő megtalálása. Azt tudtuk, hogy Mucsi Zoltán ezerarcú színész, szinte mindent el tud játszani, de valahogy Nyúl Bélaként nem tudtuk elképzelni.

Egészen a nyitó jelenetig. Még meg sem szólalt, de már a tartása, a kinézete sugározta, hogy ő egy, a tanításért élő kisember, akit a legtöbben lesajnálnak, semmibe vesznek, esetleg egy-két tanítványa és a családja tiszteli és szereti. Ám őt ez nemigen zavarja, elvan az ő kis világában. Onnan legfeljebb a tudományos munkájával törne ki, de kit érdekel egy ismeretlen iskola ismertelen tanárának a Hannibálról szóló tanulmánya? Egészen addig, amíg véletlenül bekerül az írása egy évkönyvbe, ahol rátalál egy politikus szövegírója. A politikus pedig – nyilván úgy, hogy ő maga nem is olvasta a tanulmányt – a parlamenti beszédében hivatkozik rá, és ezzel először hőssé teszi Nyúl Bélát, aztán pedig ellenséggé.

Mucsi zseniálisan alakítja ezt a kisembert, aki ha igazi hőstettet visz véghez, akkor sem veszi észre senki, ha pedig nem csinál semmit, de bekerül egy politikai térbe, képtelen védekezni a támadások ellen. Naiv, hiszékeny, akit mindenki kihasznál. A tantestületben sincs szava, hiszen ott inkább a csekély értelmű, de harsány, „nagy magyar”, töhötömista tornatanár (Makranczi Zalán) hangja hallatszik. Ez az ő és elvbarátai kora, amikor nem a szakmai teljesítmény, hanem a politikai hovatartozás számít. És ő a „jó oldalon” áll, és a „jó oldalt” a Töhötöm Mozgalom testesíti meg. Gyűlölettől bugyogó hangsúllyal jelenti ki, hogy a szeretet az az erő, amely miatt a mozgalmuk győzni fog, és a szeretet jelképe a kezében fenyegetően szorított kő.

Mint ahogy a Gyabronka József által játszott igazgató is a jó (értsd: politikailag kifizetődő) oldalon áll. Ő az típus, aki mindig a „jó” oldalon fog állni, hiszen leginkább önmaga pozíciója érdekli, és ebben a világban ez a pozíció pusztán attól függ, hogy a megfelelő oldalon álljon. Gyáván behódol tehát a rendszernek (bármelyik rendszernek), fontoskodik és hangzatos beszédeket tart. Ékesen szóló, töhötömista csomagolásban tudja például felmagasztalni az ő zseniális kollégáját, Nyúl Béla tanár urat, ha épp ez az érdeke, és töhötömista csomagolásban tudja leárulózni is az ő hitvány, nemzetrontó kollégáját, Nyúl Bélát, ha már úgy fújnak a szelek. A tantestület többi tagja pedig leginkább meghunyászkodik. Aki mégis mondana néhány szót Nyúl Béla védelmében, azt gyorsan leintik az erős kollégák.

Feltűnnek még a fasizálódó ország jellegzetes alakjai, a hőbörgő, az erő nyelvén értő és azzal visszaélő suhancok, a simulékony, mindent ügyesen túlélők, a – joggal – féltékeny és erőszakos kocsmáros, és annak felesége. A történet szempontjából az ő szálaik kevéssé fontosak (sőt némelyik, például Nyúl Béla lányának és a rikkancs fiúnak a szerelme aranyos, de tulajdonképpen, talán felesleges is), de a kor hangulatát nagyszerűen festik fel ezek az egyéni emberi sorsok.

Emlékezetesen alakítja Dóra Béla a Töhötöm Mozgalom vezetőjét, a gátlástalan vitéz Muray Árpád képviselőt, aki korábban Nyúl Béla diákja volt, akiről a tanára nem is tudta elképzelni, hogy egyáltalán valaha megtanul olvasni. Ő mára nagyhatalmú politikai vezető. Miközben kiröhögi a tudást, a műveltséget, a pedagógusokat: rá is kérdez Nyúlnál, hogy meddig akar még a nyomorult kis tanári fizetéséből tengődni. Kurvázni jár, lokálokban mulat, majd gőzfürdőkben piheni ki önmaga fontosságát, de közben, ha kilép a nép elé, hangzatos beszédeket tart a faj tisztaságáról, az erkölcs ősi patinájáról, és arról, hogy „izzó hazafiságunk Vesta-lángjával, tüzes ércbetűkkel véssük a történelem egére, hogy »Él még a magyarok Istene!«”

Bár Muray hitegeti egykori tanárát, hogy elsimítja az ügyét, amikor a tömeg elé lép, akkor a Nyúl Bélákkal és szövetségeseikkel való leszámolásról beszél, akik „a keresztény-nemzeti erkölcs talajgyökereit rágcsáló alattomos kis patkányok”. Továbbá üvöltve hirdeti a mozgalom programját: „leradírozni a közélet porondjáról mindazokat, akik nem fogadják el tág horizontú, széles dimenziójú meglátásainkat”.

A tömeg pedig éljenez. Nyúl Béla bukásra ítéltetett.

A Fábri-film e zárójelenete a magyar filmtörténet egyik legerősebb fináléja. A színházban némileg más a végjáték, de hasonlóan szívbe markoló.

A vége pedig néma csend, sötét.

Hazafelé már nincsenek a tüntető tanárok se az utcán.