A két csecsen háború és a grúziai harcok tapasztalatai nyomán létrehozott zászlóalj-harccsoportok nem tudtak megfelelni az ukrajnai kihívásoknak.
„Különleges katonai műveletnek” nevezett nyílt háborút indított Vlagyimir Putyin Ukrajna ellen. A harcok február óta tartanak, az orosz erők több ezer civil életének vetettek véget. Cikksorozatunkban minden fejleményről beszámolunk.
Az utóbbi három hónap során láthatóvá vált, hogy az oroszok egyre kevésbé zászlóalj-harccsoportokban vetik be a csapataikat – írja a brit védelmi minisztérium.
A zászlóalj-harccsoport az orosz fegyveres erők alapvető bevetési egysége volt az utóbbi tíz évben és az orosz katonai doktrína egyik fundamentumaként is szolgált. De hogy mi is az a zászlóalj-harccsoport? Olyan egység, amelyik önmagában is képes hadműveletek végrehajtására, ehhez pedig nagyjából egy zászlóaljnyi (2-4 század) gépesített gyalogsággal rendelkezik, ezeket rendszerint megerősítik légvédelmi, tüzérségi, páncélos, illetve műszaki alegységekkel. Magyarán egy kombinált fegyvernemekből álló bevetési egység, amelyiknek nagy előnye, hogy kicsiny mérete következtében képes megőrizni a mozgékonyságát, ugyanakkor komoly tűzerőt is képvisel.
Egy tipikus orosz zászlóalj-harccsoport felépítése
Legalábbis papíron. Az ukrajnai harcok alatt ugyanis egy sor olyan gyengesége derült ki a zászlóalj-harccsoport koncepciójának, amikre a korábbi, korlátozottabb méretű háborúkban nem figyelt fel az orosz hadvezetés. Ilyen például, hogy a harccsoportokban küzdő gyalogság létszáma sok esetben elégtelennek bizonyult a kitűzött célok eléréséhez, továbbá a csoportok között szétosztogatott ütegek azzal a következménnyel jártak, hogy az oroszok sokszor nem tudtak élni a védjegyükkel, ami az egy pontra összevont, nagyszámú tüzérség egyidejű alkalmazása. Végezetül pedig egy zászlóalj-harccsoport hatékony vezetéséhez rugalmas, nagy kezdeményezőkészséggel rendelkező, intelligens tisztekre volna szükség, ezen elvárásoknak pedig, hogy finoman fogalmazzunk, nem mindenki felel meg az orosz tisztikarból.
