Sodró Eliza: Annak, hogy néha megszólalok, egyenes következménye, hogy nem hívnak bizonyos produkciókba

Könyörgöm, ez hetedikben volt! Te is csináltál baromságokat 13 évesen!

Van, aki el tudja intézni ennyivel, van, aki nem. Van, aki kamaszkori hülyeségnek látja az iskolai bullyingot, szekálást, van, akit egész életére megnyomorít, ami akkor történt vele. Ez az alapfelvetése a Darázs című drámának, amelyből hamarosan film is készül az Oscar-jelölt Naomie Harris és a Trónok harcából és a Tudorokból ismert Natalie Dormer szereplésével, és amelyet most – egyelőre csak három alkalommal – Budapesten is bemutatnak színházban, a szeptember 30-ai premier után október 1-jén és 13-án a margitszigeti Kristály Színtéren.

Két egykori osztálytársnő húsz év után újra találkozik, és valami a kezdettől fogva nincs rendben kettejük párbeszédével, egy idő után pedig kifejezetten brutális indulatok kerülnek elő, amelyek mélyén ott parázslik mindaz, ami hetedikben kettejük között történt. A brit drámaíró, Morgan Lloyd Malcolm pszichothrillerében Magyarországon a vérfagyasztó, pillanatok alatt hihetetlen átváltozásokra képes Kiss-Végh Emőke és a lepusztult, nyers egyszerűséget szokatlanul hitelesen megmutató Sodró Eliza játszanak mesterien.

Az előadás kapcsán – de persze nemcsak arról – a Junior Prima-díjas Sodró Elizával, a Radnóti Színház színészével beszélgettünk iskolai zaklatásról, szabad akaratunkból választott alkoholizmusról, arról, miért szólalt fel többször is az elmúlt években (ő írt például nyílt levelet Vidnyánszky Attilának a Színház- és Filmművészeti Egyetem elfoglalása miatt), és arról, milyen retorziók érik emiatt. És szóba került az amiatt kirobbant botrány is, hogy Vilmányi Benett úgy döntött, nem veszi át a Junior Prima Díjat.

hvg.hu: Kemény a Darázs témája; az előadáson, amit láttam, volt is, akit láthatóan nagyon felzaklatott.

Sodró Eliza: Nagyon sokan küzdenek hasonló, kezeletlen sérülésekkel, amelyeket gyerekkorukban szereztek. Azért lenne fontos, hogy mindenki elkezdje feldolgozni a saját traumáit, hogy ne örökítse tovább azokat, ne traumatizáljon másokat, és saját magát se bántalmazza ezek miatt a sebek miatt, mert hál’ istennek gyógyíthatóak.

hvg.hu: Ki tudja meggyógyítani a traumatizáltakat? A szülők, a tanárok?

S. E.: Szerintem szakemberhez kell fordulni. Az első lépés persze az, hogy merj segítséget kérni valakitől, akiben megbízol és aki segít neked mielőbb megtalálni a megfelelő szakembereket, szervezeteket. Mert ilyen irányú felkészültség nélkül még akkor is nehéz hatékony segítséget nyújtani, ha amúgy a jó szándék megvan. És folyamatosan magunkon is kell dolgoznunk. A bántalmazó sokszor nem veszi észre, hogy ő bántalmazó; valószínűleg

ezért is van az áldozatban duplán szégyenérzet, mert még a bántalmazó szégyenét is magára vállalja.

hvg.hu: Megbocsáthatóbbá, érthetőbbé teszi ön szerint a bántalmazást az, hogy az elkövetőt is bántalmazták? Ahogy a Darázsban az ön figuráját is.

S. E.: A Párnaember című darabban van egy jó rész, amit gyakran idézek, és amit a Radnóti Színházban Köles Feri mond: „Unom már, hogy mindenki a szar gyerekkorára hivatkozik, hogy igazolja a szar viselkedését. Az én apám alkoholista volt. És: alkoholista lettem? Igen, de szabad akaratomból! Nyíltan vállalom.” Szóval szerintem attól még, hogy egy helyzetben áldozat vagy, a te felelősséged, hogy egy másik helyzetben ne legyél szar arc, ne állj át a sötét oldalra. Nem mutogathatsz mindig vissza, hogy de hát velem is ez meg ez történt. Az előadásban két megküzdési stratégiát látunk: az én karakterem eltemeti a múltat és nem foglalkozik vele többé, Emőkéé pedig kétségbeesetten próbálja bizonyítani, hogy ő nem olyan, mint amilyennek a bántalmazói tartották.

hvg.hu: A váci előadásuk után volt egy rögtönzött közönségtalálkozó, ahol azt mondta: amikor az iskolai osztályban a szekálás célkeresztjébe került, a tanára megpróbált segíteni, de ettől csak még rosszabb lett, mert onnantól emiatt is bántották. Belevitte a saját tapasztalatait a karakterbe?

S. E.: Igen, abszolút. De nem akarok a saját élményeimről beszélni. Tök bátor dolog, amikor valaki felvállalja a sérüléseit a nyilvánosság előtt, de én úgy érzem, nem elég erős a személyiségem ahhoz, hogy ezt kibírjam. A nyilvánosság nem jó pszichológus: tovább mélyíti az amúgy is fájó sebeket. Tudom, hogy az én személyiségem összeomlana attól, ha mindenki tudomást szerezne a gyönge pillanataimról. Számomra teljesen egyértelmű, miért nem beszél valaki húsz évig a traumájáról: azért, mert

annál, hogy megtörtént, csak az félelmetesebb, ha kiderül…

Ez annyira logikus, hogy nem is értem, amikor valaki azt kérdezi, „eddig miért nem mondtad el?” Miért, te talán elmondanád?

hvg.hu: A váci beszélgetésen volt, aki nehezményezte, hogy a drámának nincs megnyugtató lezárása, nem mutatja meg, hogyan is kell egészségesen és boldogan kijönni a traumákból.

S. E.: Szerintem jó, hogy nincs feloldás. Sokan vágynak arra, hogy az előadás végén az én karakterem „jól” döntsön: persze, a nézők ennek drukkolnak, mert mindenkinek ez a vágya, de logikusan nem következik egy ilyen helyzetből. A feloldás hazugság lenne, és az nemcsak büdös, de még kártékony is.

hvg.hu: Az önnel készült interjúk felvezetéseként, mint valami eposzi jelző, mindig elhangzik, hogy ön a színész, aki mindig felszólal, aki nem rejti véka alá a véleményét a társadalmi ügyekben, és így tovább. Örül ennek a skatulyának?

S. E.: Nincs vele bajom, de azért nem szeretném magamra vállalni mindenki minden problémáját. Erre egyébként Molnár Áron tanított meg, amikor együtt forgattunk: addig az a színész voltam, aki nem mert szólni, ha rossz volt a jelenet, és mindig Áront izélgettem, hogy „figyelj, szerintem nem volt jó, újra kéne venni, nem, Áron?” És akkor mindig szólt, hogy „Ezt vegyük már újra, mert a Lizinek nem volt jó!” Olyan másfél hónapig türelmesen szólt helyettem, de aztán megunta, és egyszer csak felém fordult, hogy „Mondjad te! Állj ki magadért!” És akkor felkiáltottam, hogy „Nem tetszett, vegyük újra!” Akkor tanultam meg, hogy nem szabad belekényelmesedni abba a gyermeki pozícióba, hogy majd mások kiállnak értem, hanem amikor úgy érzem, hogy valami miatt ki kell állnom, akkor tegyem meg magamért vagy azokért, akik gyöngébbek vagy nem tudják megvédeni magukat.

De én alapvetően színésznő vagyok, nem pedig hivatásos nyíltlevélíró,

és azért ezt a szakmát választottam, mert ezt szeretem csinálni. Aki politikusnak áll, az nagyon sok pénzt visz haza azért, hogy kiálljon másokért. Én viszont kismillió más dologgal foglalkozom, próbálok életben maradni, és van olyan, hogy nincs időm mindenre; hogy egy ügy eléri ugyan az ingerküszöbömet, de hulla fáradt vagyok, és nem tudom megírni, amit akarok, mire pedig összeszedném magam, már nincs napirenden a téma. Volt ilyen is. Sőt olyan is, hogy épp elromlott a laptopom, amikor meg akartam volna fogalmazni a gondolataimat. Ráadásul lassú ember vagyok, lassabban alakítom ki a véleményemet, szeretem megismerni az összes körülményt.

hvg.hu: Dolgozik is ezen az imázson? Vannak ügyek, amelyekről úgy érzi, már nem teheti meg, hogy ne szólaljon fel?

S. E.: Volt szó róla, hogy belépek Molnár Áron aktivista mozgalmába, a noÁrba, de egyszerűen nem fért bele az időmbe: az teljes embert kíván, én pedig már így is sokszor érzem magam szétaprózódva, úgyhogy megállapodtunk, az a felelős döntés, ha kiszállok belőle. Ilyen szempontból nem dolgozom tehát az imidzsemen, sőt a világ legjobb színházi producerének, Gerlóczi Juditnak meggyőződése, hogy én egyáltalán nem tudom, mit gondolnak rólam az emberek, és tökre nem vagyok összhangban a saját imidzsemmel. Mindenesetre próbálok nem méltóságdeficites ügyekbe kerülni, például kevés dolgot osztok meg a magánéletemről, védem, ami az enyém, és nem akarom kiárusítani. Ugyanakkor próbálok önazonos maradni, hogy amikor megkérdezik, ezt miért csináltam vagy azt miért nem csináltam, arra őszinte és világos választ tudjak adni.

hvg.hu: Egy kicsit úgy beszélünk most erről, mintha nem lenne hihetetlenül kirívó ritkaság, ha egy színész, teszem azt, nyílt levélben kéri számon Vidnyánszky Attilát.

S. E.: Akkor egyszerűen azt éreztem, nem lehet, hogy ne szólaljak meg. (A nyílt levélben Sodró Eliza arra kérte Vidnyánszkyt, hogy mondjon le az SZFE kierőszakolt modellváltásáért felelős kuratórium éléről – K. B.) Szerintem a művészet többek között azért is jött létre, mert amikor valami intenzív érzelem – gyakran például a tehetetlen düh – szétfeszíti belülről az embert, akkor

az alkotással produktívabban tudja levezetni a belső feszültségeket, mint ha mondjuk agyonverné azt, aki felbosszantotta.

Ez egy kitörni készülő energia, amit ki lehet írni magadból, vagy kitáncolni, kifesteni… Amikor valami közéleti esemény ennyire megérint, szinte remegés tör rám, fizikailag is rosszul leszek, és terápiás tevékenység, ha írok mondjuk egy nyílt levelet. Szerintem Benettből is ez törhetett ki, amikor visszautasította a Junior Prima Díjat. (Vilmányi Benett arra hivatkozva nem vette át a 30 évesnél fiatalabbaknak szóló, kétmillió forinttal járó elismerést, hogy a szervezők megkérték, beszédében kerülje a politizálást – K. B.)

hvg.hu: Ha beszéltünk arról, mi az, amiért felszólal, adja is magát Vilmányi Benett ügye, amiben nem szólalt fel: mivel ön is kapott már Junior Prima Díjat, ön is aláírhatta volna azt a nyílt levelet, amelyben huszonöt színésztársa kritizálja a gesztusát, mondván, ott rántott kardot, ahol valójában barátok között van.

S. E.: Nem tudtam volna aláírni ezt a levelet, hiszen Benett nagyon jó barátom, így aztán előre szóltam, hogy bárhogy is lesz megfogalmazva, kizárt, hogy én aláírjam. Nincs az a megfogalmazás, ami ne tűnne úgy, mintha hátba szúrtam volna a barátomat, az pedig egy ilyen elvem nekem, hogy olyat nem csinálok. Amúgy mikor először felhívtak ezzel kapcsolatban, egy pillanatig azt hittem arról lesz szó, hogy dobjuk össze Benettnek a kétmilliót… A kérdés tulajdonképpen az, hogy rendben van-e, ha egy díjátadón nem csak arra kérnek, hogy öltözz fel csinosan, hanem arra is, hogy „beszédedben mellőzd a politikai tartalmú megnyilvánulásokat”. Ezt a kérést egyébként nem a díj finanszírozói, hanem a díjátadó szervezői fogalmazzák meg, mindenki számára. Eredetileg abból a célból, hogy az esemény kizárólag a díjazottak szakmai érdemeinek elismeréséről szóljon.

És valóban, amikor én kaptam, egy szó se esett Orbán Viktorról és a háláról, amit iránta minden percben éreznünk kell,

rólam viszont olyan laudációt olvastak fel, amilyet legközelebb vélhetően már csak a temetésemen fogok hallani.

hvg.hu: Amikor ön kapta meg a Junior Primát – épp az SZFE elfoglalásának évében –, önt is megkérték, hogy a beszédében „ügyeljen a díj függetlenségére”?

S. E.: Hát, azt azt hiszem, nem értettem volna, hogy mit jelent, de azt valóban kérték, hogy ne politizáljak. És mivel ezt már akkor megfogalmazták, amikor felhívtak, hogy megkapom a díjat, vissza tudtam kérdezni, hogy csak a díjátadón, vagy soha többé. Mikor tisztázódott, hogy az előbbi, elfogadtam a kérést, és az átadó után a többi díjazottal együtt átmentünk az SZFE-re őrt állni. Nekem nem csapta ki a biztosítékomat ez a kérés, és talán azért is voltam ilyen együttműködő, mert tényleg a Junior Prima odaítélésének a folyamata az egyik utolsó olyan dolog, ami jól működik ebben az országban. Azt hiszem, talán erről akart szólni a levélben a függetlenségről szóló rész.

Szóval szerintem a kérdés továbbra is az, lehet-e olyan kéréssel élni egy esemény szervezésekor, hogy az esemény időtartama alatt mindenki mellőzze a politikai tartalmú megnyilvánulásokat. Egyrészt egyetértek azzal, hogy egy díj függetlenségének ki kell bírnia azt is, ha nem veszik át. Másrészt szerintem van egy társadalmi igény arra, hogy legyenek olyan nyugalmas félórák az életben, amikor senki sem mondja ki például azt, hogy Soros, és amikor nem kell a politikával foglalkozni, sőt szerintem ez a családokon belül is így van, egész Magyarországon: megkérjük a papot, hogy apánk temetésén most az egyszer legyen szíves nem beszélni politikáról. Mert igen, van olyan, amikor egy ilyen kérésnek helye lehet. Kérdés, hogy egy díjátadó lehet-e ilyen félóra. Ez a dilemma, és abszolút megértem, ha valakinél egy olyan mondat, mint hogy „ne politizálj”, begyújtja azt a puskaporos hordót, ami az elmúlt néhány évünk volt, egyetemfoglalással és minden mással.

hvg.hu: Vannak akár negatív, akár pozitív következményei annak, amikor felszólal politikát is érintő kérdésekben?

S. E.: Annak, hogy néha megszólalok ügyekben, egyenes következménye, hogy nem hívnak bizonyos produkciókba.

Ezek többnyire propaganda bullshitek, amikben amúgy sem szeretnék részt venni, szóval ez lényegében egy konszenzusos távolságtartás.

Alapvetően pozitívan gondolok arra, hogy nem hívnak bizonyos produkciókba: annyit pofáztam, hogy nem kerülhetek olyan szituációba, amiben eladhatnám a lelkemet. Úgy kell élni, hogy ne is hívhassanak ilyen helyekre, és akkor nem esel kísértésbe, amikor a sokadik számládat nem tudod kifizetni, és muszáj valahogy pénzhez jutnod.

Az nagyon érdekes, hogy ha valaki megszólít az utcán, akkor már abból, ahogy rám néz, nagyjából be tudom lőni, honnan ismer. Egész másképp szólítanak meg, ha inkább a közéleti megszólalásaimból vagy a Friderikusz-interjúból ismernek, mint ha a színházi szerepeimből, vagy esetleg a Mi kis falunkból. Ilyenkor ösztönösen igyekszem mindig úgy viselkedni, hogy ne okozzak csalódást. Ha például Saciként szólítanak meg, reflexből Saci hangján válaszolok. Ez valószínűleg azért van, mert zavarba jövök attól, hogy valaki a személyiségemnek csak egy szeletét látja, és arról hiszi azt, hogy az én vagyok.

hvg.hu: A Darázsból csak három előadást hirdettek meg. Utána mi lesz?

S. E.: Nem tudjuk. Kicsit hányatott sorsú előadás: először úgy volt, hogy a Tesla Laborban lesz, a Radnóti második, azóta megszűnt játszóhelyén, aztán átkerült a Kristály Színtérre, ami szintén nem bírja ki a téli rezsit. Ez a kis hontalan előadás keresi azt a helyet, ahol otthonra lelhet.