Tizenöt perc szégyen, avagy hogyan lett a közösségi média a kisember legnagyobb fegyveréből a kisember legrosszabb rémálma?

Aligha lehetne olyan embert találni, aki Monica Lewinskynál hitelesebben tudna beszélni az internetes megszégyenítés kultúrájáról. Azok számára, akik már elfelejtették a kilencvenes éveket vagy még nem éltek abban az időszakban, Monica Lewinsky nevéhez kötődött az évtized egyik, ha nem a leghíresebb szexbotránya az Egyesült Államokban. Pontosabban, az ő nevéhez kötötték Bill Clinton amerikai elnök szexbotrányát. Az egykori fehér házi gyakornok 22 éves volt, mikor 1995-ben a kétszerannyi idős Bill Clinton elnök viszonyt kezdett vele. Miután az esetnek híre ment – az időközben a Pentagonba áthelyezett Lewinsky egyik kollégája, Linda Tripp révén – és az ügyben az FBI is nyomozást indított, egy ideig úgy tűnt, hogy a botrány még az elnök karrierjébe is kerülhet. Kettejük közül azonban egyértelműen Lewinsky jött ki rosszabbul a történetből. 

A Clintonnal folytatott szexuális kapcsolatának minden intim részlete nyilvánosságra került, a fiatal nőt pedig megbélyegezték, szajhának titulálták, és még a súlya miatt is nevetség tárgyává tették. Mint mondja, ő volt a „zéró páciens”, az az első olyan nem híres ember, akinek az internet miatt tették tönkre a jóhírét. „Egyik napról a másikra magánemberből világszerte megalázott közszereplővé váltam” – mondja egy TED-konferencián tartott beszédében, amelyet bejátszanak a dokumentumfilmben is. Lewinskynak a botrány lecsengése óta sikerült némi kontrollt szerezni a saját története felett. Pszichológus diplomát szerzett, aktivistaként küzd az internetes zaklatás ellen, a producere lett a Clintonnal való viszonyát feldolgozó tévésorozatnak (erről itt írtunk korábban), tavaly pedig egy saját gyártású HBO-dokumentumfilmnek is, amely a nyilvános megszégyenítés témáját járja körül.

A 15 perc szégyen négy „átlagember” történetén keresztül mutatja be, milyen tragikus következményekkel járhat a közvélemény rögtönítélő bírósága előtt, ha 

• a pandémia beköszöntekor felárazott kézfertőtlenítők eladásából próbálsz haszonra szert tenni

• a feketék jogaiért tüntetők neonácinak bélyegzik egy önkéntelen kézmozdulatodat, 

• dühödben beszólsz a Twitteren Donald Trump híveinek, amiért az elnök járvány idején sajnálja a pénzt a lélegeztetőgépekre

• vagy ha nem a „megfelelő” bőrszínnel válsz a diákönkormányzat elnökévé.

Mindjárt a dokumentumfilm elején kapunk egy villámgyors történelemleckét a nyilvános megszégyenítés eredetéről és különböző stációiról, a Paradicsomból való kiűzetéstől kezdve a kalodán át a könyvnyomtatás megjelenéséig, amely először kapcsolt anyagi érdeket az emberek megalázásához. Pár évszázaddal később pedig megérkezett az internet, majd a közösségi média is, amelynek kezdetben számos pozitív eredménye volt. Régi barátokat hozott újból össze, zárkózottaknak segített megnyílni, új kapcsolatokat teremtett, mivel alapvetően mindenki kíváncsian viszonyult a másikhoz.  Olyan volt, „mint egy koktélparti, amire pizsamában is elmehetsz” – mondja Dr. Roxane Gay társadalmi témákkal foglalkozó író és egyetemi tanár a filmben. 

A felhasználók azonban hamar megtanulták, hogy az internet nemcsak kapcsolatépítésre jó, hanem komoly hatalmat is ad a kezükbe és elkezdték fegyverként használni a közösségi médiát. Az eddig figyelmen kívül hagyott, mellőzött kisembereknek lehetőségük nyílt hallatni a hangjukat, levezetni a jogos felháborodásukat és tenni is az őket ért igazságtalanságok ellen. Rájöttek, hogy ha összefognak, akkor felelősségvállalásra kényszeríthetnek olyan magas pozícióban lévő embereket, milliárdos nagyvállalatokat, akik és amelyek a hagyományos jogi úton elérhetetlenek lettek volna számukra. Az internet emellett a mai napig jól használható arra, hogy fókuszba állítson bizonyos társadalmi problémákat, a közösségi médiából indult útjára a Black Lives Matter vagy a #metoo mozgalom is, amely a feketék, illetve a nők elleni erőszak elkövetőit állította pellengérre. Dr. Roxane Gay ezt a jelenséget nem cancel kultúrának, hanem következmény kultúrának nevezi. Úgy véli, ha például egy férfi zaklat egy nőt a munkahelyén, akkor jogos, ha ennek az a következménye, hogy elveszíti a munkáját.

Az internetezők étvágyát azonban nem sokáig elégítette ki, hogy a hatalmasokkal harcoljanak, és nem telt bele sok idő, hogy az úgynevezett kisemberek is a célkeresztbe kerüljenek. „Mert túlságosan beleszerettünk ebbe az újfajta hatalomba. Ha egy napra nem jutott megszégyenítés, úgy éreztük, mintha csak malmoznánk, és nem történne semmi. Furának és üresnek érezted a napod, ha nem volt kéznél senki, hogy elkapjuk egy hiba miatt” – jegyzi meg Jon Ronson újságíró, a nyilvános megszégyenítésről szóló könyv, a So ​You've Been Publicly Shamed (Szóval nyilvánosan megszégyenítettek) szerzője. Az igazságérzet helyreállítása és az erkölcsi győzelem mellett ugyanis egy másik fontos velejárója is akad a nyilvános megszégyenítésnek – mégpedig az élvezet. „Ebben az egész felelősségre vonási kultúrában van egy csipetnyi szadizmus, mert jól emlékszem, milyen jó érzés volt felelősségre vonni az embereket. Kínos visszagondolni, milyen elégedettséggel töltött el akkoriban” – emlékszik vissza Loretta J. Ross, egyetemi tanár és emberjogi aktivista.

A filmben idézett tanulmányok szerint az agyunkban dopamin termelődik, amikor látjuk, hogy egy bűnös megkapja a büntetését, ezért nem meglepő, ha olykor szándékosan is szeretnénk előidézni hasonló helyzeteket. Az élvezet forrása pedig ilyen esetekben nemcsak a morális fölény, hanem a káröröm is lehet. Dr. Tiffany Warr Smith kultúrtörténész, akinek a téma a szakterülete, egy holland kutatást is megemlít példaként, amelynek során focidrukkerek arcmimikáját tanulmányozták. Mint kiderült, a szurkolók mosolya sokkal szélesebb volt, mikor a másik csapat játékosát látták hibázni, mint mikor a saját csapatuk tagja lőtt gólt.

A megosztottság és az egymással való vetélkedés pedig a közösségi média vállalatok malmára hajtja a vizet. Az ilyen platformok ugyanis akkor tesznek szert jelentős profitra, ha folyamatosan fenntartják az emberek érdeklődését, és arra ösztönzik őket, hogy minél több tartalmat termeljenek a felületükre. Ennek pedig rendkívül hatékony eszköze az, hogy ha az állandó düh és felháborodás állapotában tartják az embert. A negatív érzelmű, gyűlölködő szavakat tartalmazó bejegyzések például 13 százalékkal növelik a retweetek arányát – mondja Tristan Harris etikus informatikus, a Google egykori alkalmazottja. Azt viszont, hogy mit lássunk, nem egy valós személy, hanem egy algoritmus dönti el, ezáltal az empátia mint olyan, az emberi tényező teljesen kikerül az egyenletből.

Harris a Twitter világát a játszóterekéhez hasonlítja, ahol a két veszekedő gyerekhez odajön egy harmadik, hogy bunyózásra hergelje őket. A felhasználó pedig hasznos idiótája lesz a rendszernek, amely anélkül, hogy megfizetné, vele végezteti el a munkát. Az interneten pedig az ember gyakran olyasmit is megenged magának, amit a való életben nem tenne meg. „Az online gátlástalanság olyan, mintha a neten lenne valaki részeg” – fejti ki Mary Aiken, törvényszéki kiberpszichológus, aki az amerikai egyetemisták körében végzett felmérésekre is kitér, ezek alapján az utóbbi időben jelentősen csökkent a diákok empátiája, miközben egyre nárcisztikusabbak lettek.

Az egyik legnagyobb probléma az, hogy a közösségi média vállalatokat nehéz felelősségre vonni a káros, gyakran embertelen gyakorlatuk miatt. Az Egyesült Államokban legalábbis egy 1996-ban bevezetett jogszabály egyik cikkelye értelmében (amelyet Amerikában csak section 230-ként emlegetnek) a nagy informatikai cégeket nem lehet beperelni olyasmiért, amit a felhasználók tesznek közzé az oldalaikon. „Mark Zuckerberg létrehozott egy várost, amelyben nincs rendőrség, sem tűzoltóság. Nincs működő vízvezeték, nincs elektromos hálózat, de a lakbért azt beszedik mindenkitől, aki ott él. És esténként sok szerencsét kívánnak” – fogalmaz Kara Swisher, tech újságíró. 

Nem szabad azonban eltekinteni a saját felelősségünktől. Hiába van ugyanis ott az internet, az emberek feladata, hogy odafigyeljenek egymásra, körültekintően tájékozódjanak, és tisztában legyenek a tetteik következményével. Az fajta kollektív nyomásgyakorlás, ami működik a számunkra elérhetetlen emberek és nagyvállalatok esetében, akiket és amelyeket másképpen nem lehetne megfogni, a hétköznapi emberek virtuális meglincselésekor nem hoz valódi hasznot. „Amellett, hogy szeretnénk felelősségre vonni az embereket az általuk elkövetett bántásokért, szeretnénk azt is, hogy tanuljanak a hibájukból a jövőre nézve” – mondja Loretta J. Ross, aki úgy véli, mára már elcsépelt lett hevesen kikelni valami ellen, „mert sok esetben a kevesebb büntetés hatékonyabb stratégia lehet. Még ha nincs is igaza az illetőnek, megbocsáthatjuk a tévedését.”