Hungary
This article was added by the user . TheWorldNews is not responsible for the content of the platform.

Demeter Szilárd: Arról, hogy mi a nemzeti

Hétvégén a kollégáim riadtan kerestek meg, hogy információik szerint készül egy „leleplező” videóriport arról, hogyan biztosítok lehetőségeket a libernyákoknak. Röviden elintézhetném egy vállrándítással, hogy hát ez a dolgom (mármint a lehetőségek biztosítása a teljes kulturális paletta számára), de ha már a vélhetően jobboldali kultúrharcosok ekkora munkát fektetnek egy leleplező anyagba, megérdemelnek egy kissé hosszabb reakciót. Az alábbiakat többször, többféle formában elmondtam, leírtam már, de sebaj, ismételjünk. 

Kezdjük a trivialitásokkal. 

  1. A magyar kultúra nemzeti kultúra. Szűk kétszáz éve tanuljuk ezt Petőfiéktől, de még mindig nem érezzük át. Például amikor a kultúra területén is azt mondjuk, hogy „határon túli”, vagy „külhoni”, akkor ez azt mutatja, hogy nem igazán értjük a nemzeti fogalmát - vagy nem merjük érteni. Ugyanis fizikailag csak országhatárok léteznek. Amit ma annak tudunk, az röpke száz éves. Száz év alatt odajutottunk, hogy az országhatárok mentális határokká merevültek a nemzeten belül. Ha tehát nemzeti alatt azt érted, hogy Magyarországon létező, létrejövő magyar nyelvű kultúra, akkor nem Szent István magyarjaként, hanem a legvidámabb barakk lakójaként nézel a világra. És viselkedhetsz smasszerként, ettől még barakklakó maradsz. Ez a kommunizmus le nem vedlett öröksége.
  2. A kommunista diktatúra gyermekeként védem a gondolat-, vélemény- és szólásszabadságot. És bár józan paraszti ésszel nem tudom elhinni, hogy magyarként és európaiként valaki komolyan gondolja a „cancel culture”-t, a „nyitott társadalmat” vagy a „woke”-ot, ettől még joga van újhülyének (olv. progresszívnak) lenni. 
  3. Létezik egy téves nemzetfogalom, melynek értelmében a nemzet: mi igen, ti igen - ők nem. A rámutatás gesztusa ugyanaz, mint amikor az újhülyék (olv. progresszívak) megmondják, hogy ki a jóeNber, ki nem az. Erre szokás azt mondani, hogy kirekesztő. Csakhogy ez a nemzeti horizonton nem kirekesztés, hanem öncsonkítás. Tetszik, nem tetszik, ők is a mieink. Nekem például személy szerint nem tetszik, de jobboldaliként védem a nemzethez tartozás jogát. 
  4. Mások közösséget, mi nyelvet kapunk anyánktól. A magyar anyától született magyarnak ki kell mondania: magyar vagyok. És mindig lesz egy másik magyar, aki ezt kétségbe vonja. Ezzel együtt kell élnünk. Számomra viszont az a nemzeti alkotó és előadó, aki a magyar befogadót kultúrahordozónak tekintve azt szeretné, hogy száz év múlva is magyarul nézzünk innen a Kárpát-medencéből a világra.
  5. A nemzet az a politikai közösség, amit meg lehet tagadni egyéni döntés alapján, de kollektív döntéssel senkit nem lehet kizárni belőle. Ebben az összefüggésben nem létezik többségi elv. Ez a nemzeti szabadság záloga.

Sok olyan politikai ellenfelem van, akinek a teljesítményét elismerem és tisztelem. És sok olyan elvbarátom, aki legszívesebben a síromon táncolna. De ez mindegy is: a magyar kultúra egészét tekintve a következő száz év időtávján teljesen érdektelen, hogy ki a barát, ki az ellenfél/ellenség, az is, hogy a mai korcsmában ki hogyan szavaz. Az a lényeg, hogy ki mit tesz le az asztalra. Kultúrszociológiai faktum, hogy a kortárs művészeti alkotások kb. 80 százaléka elenyészik, legtöbb húsz százaléka marad fent. Hogy ki tartozik majd abba a húsz százalékba, azt nem én döntöm el, nem is a szakma, de még csak nem is a kultúrharcosok - hanem az idő. Ezért kell nekünk a százszázaléknak lehetőséget biztosítani. De nem alanyi jogon. Iránytűként – állami intézmény vezetőjeként, közpénzből működő közalapítvány kuratóriumi elnökeként – a döntéseimet, döntéseinket csak és kizárólag az Alaptörvényben rögzített értékkészlet alapozhatja meg. Ami azon kívül esik, arra jogszerűen nem ítélhetünk meg közpénzt – ami azon belül jön létre, az támogatandó. 

Az elvi hozzáállástól ellépve az is nyilvánvaló, hogy mindenkinek nem jut elegendő. Ezért szoktam mondani, hogy ami itt folyik, az nem kultúrharc, hanem lökdösődés, aminek az a tétje, hogy kinek mekkora szelet jut a véges tortából. Pláne, hogy válságos időket élünk, vége a forrásbőségnek. Ilyenkor a lökdösődés fokozódik. Lesz itt még cicaharc…

Mindent összevetve gyakorlatilag a kultúrpolitikában nem dönthetsz mindenki javára, vagyis nem dönthetsz igazságosan. De helyesen igen. 

Mi ezt próbáljuk tenni. 

(Borítókép: Demeter Szilárd 2021. március 12-én. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)