Hungary
This article was added by the user . TheWorldNews is not responsible for the content of the platform.

Hungarikonok: Esterházy szemüvege, Bodrogi hangja, Seress szelleme

Aki ott volt csütörtök este a Csányi utcában, az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár épületében – a vallási hovatartozás egyáltalán nem volt szempont –, ebben a gangos, a XIX-XX. század fordulójának hangulatát árasztó, régi bérház udvarát formázó enteriőrben, az életre szóló emlékkel gazdagodott.  

Természetesen maga a kiállítás, a huszonnégy műalkotás, a huszonnégy hungarikon – amelyeknek jelentős része most először került a közönség elé – is lenyűgöző volt. Sőt, marad is a hónap végéig, mert addig látogatható. 

az est meghatározó élménye Bodrogi Gyula produkciója volt.

A nemzet színésze pályatársa, Fesztbaum Béla zongorakíséretével elénekelte Seres Rezső sanzonját, a Fizetek, főúr! című örökzöldet, és amikor a dal utolsó sorához érve – „Fizetek főúr, volt ezer remény, és egy életem, amit elrontottam én.” – lehajtotta a fejét, letette a mikrofont, és meghajolt, elemi erővel csattant fel a vastaps a kicsiny nézőtéren. Többen felállva ünnepelték, volt, aki bravózott, mindannyian tudtuk, éreztük, hogy kultúrtörténeti esemény tanúi vagyunk. 

Mielőtt a műsor elkezdődött, és hármasban beszélgettünk Bodrogival és Kárpáti Tamás műgyűjtővel, a Premier magazin alapító-főszerkesztőjével, a kollekció megálmodójával, menedzserével és tulajdonosával, Gyula némiképp indignálódottan érdeklődött, vajon miért nincs whisky  az asztalon, csak néhány üveg bor és üdítő.

„Hiszen Seres kocsmai zenész volt!", érvelt, és mennyire igaza volt.

Aztán leült az első sorba – ahogy az est másik díszvendége, Sándor Pál Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező fogalmazott: mint egy kis töpörödött Yoda –, de amikor kezébe vette a mikrofont, fantasztikus metamorfózison ment keresztül a 86 éves művész.

Nem vicc, két fejjel megnőtt, harminc évet fiatalodott, és – nincs rá jobb szó – kivirágzott.

Majd elkezdte, összetéveszthetetlen rekedtes hangján. „Fizetek főúr, volt egy feketém,  és egy életem, amit elrontottam én.  Sietek főúr, nincs már sok időm,  Tán ma éjszaka, akit vártam értem jön."

Lopva körülnéztem, volt, aki a könnyeit törölgette. 

No de hogy került a csizma, Seres Rezső, az asztalra? Hát csak úgy, hogy egyfelől a szomszédos házban lakott, másfelől Kárpáti egyik legújabb hungarikonja – Ördög Noémi, művésznevén Naomi Devil, festménye, a Gloomy Sunday, vagyis a Szomorú vasárnap, amelybe el van rejtve egy eredeti, kézzel írott Seress-ajánlás egy kottapapíron: „Irénkének régi baráti szívvel – Seress Rezső, Budapest, 967. augusztus 19.", ami a kiállítás egyik fénypontja. A dedikáció még drámaibb, ha tudjuk, Seress egy évvel később öngyilkos lett.

De a Seress-kép csak az egyik fénypont volt. Mert megcsodálhattuk Pege Aladár bőgővonóját Nagy Gábor műalkotásába applikálva, Monspart Sarolta tájolóját – ifjabb Szlávics László készített belőle műalkotást, a remek Monspart-idézettel feldúsítva: „Megmutatja, hogy mi az érték, és mi a tévút."

Láthattuk Esterházy Péter legendás szemüvegét, Kemény Zoltán tervezőgrafikus alkotásában, Kertész Imre Borsalino-kalapját egy szögesdrót-kútra téve, a Latinovits-Ruttkai szerelmespár fotóját, Rózsa Sándor ostorát – a nemrég elhunyt Oszter Sándor ajándékát –, Nemes Jeles László fotóját és csokornyakkendőjét, amelyben átvette az Oscart, Ardey Edina: Saul fia című műalkotásába ágyazva az Oscar-szobrocskával.

A végére hagytam az engem legjobban megragadó két hungarikont. Az egyik a tavaly elhunyt Tettamanti Béla, egykori pesti hírlapos kollégám munkája Réber Lászlóról, mesteréről. Tettamanti a valaha élt legeredetibb magyar grafikus, ki gondolná, hogy nem is végzett képzőművészeti egyetemet, és történetesen itt élt a szomszédban. Tősgyökeres erzsébetvárosi, úgyhogy Kárpáti meg is említette a kiállítást megnyitó kerületi polgármesternek, Niedermüller Péternek, itt lenne az ideje Tettamantit díszpolgárrá avatni. 

A másik alkotás festmény a képben.

Az előbbi Tony Curtis alkotása, a magyar származású filmsztár akkor festette, amikor egyszer bekopogott Kárpáti Széchenyi-hegyi házának kapuján.

A kollekció tulajdonosa így örökítette meg a találkozást:

2003. októbert 23., borongós, búvalbélelt délelőtt. Valaki áll a kertkapu előtt klottgatyában, strandpapucsban. Nyomja a csengőt. – Hé, ki az? – Tony Curtis. – Mi járatban? –Erre sétáltam a nejemmel, gondoltam, beugrunk. – Az más, nyitom.

Nyitotta is, Curtisék bementek, a filmsztár pedig, ha már arra járt, festett egy képet. Idézet a Hogyan születnek a városi legendák című, soha ki nem adott kötetből...

Az előbb említettem Sándor Pált, a 82 éves „Palikának" dramaturgiailag is fontos szerepe volt. Tudniillik a kiállítás egyik remeke Minarik Ede kalapja, vagyis hát Garas Dezsőé, hiszen ő alakította a Régi idők focija főszerepét. (Makláry Lilla alkotása, amely a Kell egy csapat ikonikus mondat parafrázisa, Kell egy angyal! szöveggel) 

A filmrendező felidézte azt a találkozását Garassal az Olimpia szálló bárjában, ami végül ahhoz vezetett, hogy ő lett a Régi idők focija főszereplője. „Egy éjjel összefutottunk az Olimpiában, mondom Dezsőnek, kaptam egy forgatókönyvet Mándy Ivántól, filmet csinálok belőle, csakis te lehetsz a főszereplője. Nem érek rá, mondta Garas, egy hatrészes sorozat forgatásában vagyok benne. Néhány héttel később megint találkoztunk, akkor is az olimpiában. Mondd csak, áll még az ajánlat?, kérdezte Garas. Ugyanis törölték a sorozatot, szabad vagyok."

Hát így került bele Garas a Régi idők focijába. Ha nincs az a véletlen találkozás az Olimpia bárjában, most nem csodálhatnánk meg ezt a hungarikont. 

No de hogy mi is pontosan az a hungarikon, azt Feledy Balázs művészettörténész avatott előadásából tudhattuk meg. „Hogyan is keletkezik a hungarikon? Úgy, hogy a tárgyból műtárgy, az objektből szubjekt lesz."

A rögtönzött előadóest programjából bűn lenne kihagyni a világszerte talán legismertebb, magyar szerző által írt dalt, Seress: Szomorú vasárnapját, Fesztbaum Béla előadásában. És ha már itt tartunk, a Gloomy Sundayt az est konferansziéja, Gábriel is elénekelte, önmagát zongorán kísérve. Tőle tudtuk meg a kultúrhistóriai kuriózumot, hogy a tagadhatatlanul depressziós hangulatot árasztó sanzont a BBC a harmincas években betiltotta, és a tilalmat csak hatvan évvel később szabadították fel.

Ugyanis annyian lettek öngyilkosok a Szomorú vasárnapot hallgatva, hogy az már tűrhetetlen volt...

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)