Az már nem kérdés, hogy vannak világviszonylatban kiemelkedő magyar borok, hiszen az idei Decanter World Wine Award (DWWA) borversenyen a St. Andrea Nagy-Eged Grand Superior 2017-es bikavére kiemelkedő eredményt ért el, bekerült a világ ötven legjobbja közé. Közben több tokaji édes bor is kapott Platinum-díjat, ami annyit jelent, hogy a 100-as pontozásos rendszerben 97-98 pontot kaptak Londonban. De vajon tényleg itt tart a magyar bor? Van egyáltalán olyan, hogy magyar bor? A kommunizmusban miért nyírták ki tudatosan Tokajt? Miért nem volt olyan az Egri bikavér, amilyennek szeretjük most? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a Gasztrodinamika mostani adásában Mészáros Gabriella nemzetközi borakadémikussal, Molnár Péterrel, a Tokaji Borvidék Hegyközségi Tanácsa elnökével, Kalocsai Lászlóval, a Dereszla Pincészet birtokigazgatójával és persze Lőrincz Györggyel, a St. Andrea Szőlőbirtok és Pincészet főborászával.

Megtudjuk azt is, hogy mit csináltak Tokaj-Hegyalján 1956 októberében. És azt is elárulják a szakemberek, hogy Isten nélkül nem készülhet jó bor. Mert hiába a szaktudás, az akarat, ha a természet nem kegyes, bizony évjáratok maradhatnak ki, pedig egy-egy borásznak 25-30 bizonyításra van lehetősége egy életben. Megdöbbentő őszinteséggel beszélnek arról is, hogy miben kell fejlődni a magyar borász társadalomnak, elismerik a hiányosságokat. Rengeteget fejlődött a magyar borágazat az elmúlt harminc, még dinamikusabban a legutóbbi tíz évben, de azt a lemaradást, amit a háború utáni idők okoztak, még mindig nem tudták kiheverni. Tokaj a rendszerváltást követően vissza tudott kerülni a világ bortérképére egyedisége miatt, az aszú miatt. De vajon kell-e most az aszú a világban? És hogyan érintette a magyar borágazatot a Covid? Ha kíváncsiak a válaszokra, hallgassák meg a Gasztrodinamikát!